Auperenciás-tenger

Davide,

emlékszel mit mondtál nekem 2015 júniusában, amikor utoljára találkoztunk? 
"Non è un addio ma un arrivederci." Nem búcsúzunk, csak elköszönünk.

Órák óta ez a mondatod visszhangzik a fejemben. Egymást eltiporva törnek fel az emlékek, amik újra egy kicsit közelebb hoznak, pedig sosem voltál ennél messzebb. Elmentél, és a rohadt életbe, nemhogy búcsúzni, de elköszönni sem volt lehetőséged!

Tudod, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy elköszönjek tőled? Mert te voltál az első AS Roma játékos, akit megismerhettem, és az első találkozást mindig megjegyzi az ember. Aznap érkeztem Rómába. Kánikula volt, az egész kerület a fagyizó árnyékos teraszára menekült. Legalább 4 gombóc olvadt löttyé a tálkádban, mert az izgatott gyerekek, akik velem ellentétben azonnal felismertek, nem hagyták, hogy megedd a fagyidat.

Néhány héttel később, egy meccs után beszélgettünk először a Stadio Olimpicóban. Te voltál az új fiú, mindenki téged szeretett volna megkérdezni. És én, az új lány, érdeklődve figyeltem ezt a csodálatos, színfalak mögötti világot, amit akkor láttam először. Kérdeztem tőled valamit, a válaszodat pedig nem értettem, mert gyorsan beszéltél. Ezt mindketten megmosolyogtuk, és megismételted az egészet sokkal lassabban.

Emlékszel, amikor legyőztétek a Laziót, és az egész lakónegyed kint ünnepelt az utcán? Nem tudtatok hazamenni, hömpölygött a tömeg az úttesten, dobáltunk benneteket a levegőben. Úgy kurjongattatok, mint a gyerekek. Az összes lakó összecsókolt benneteket.

Egy szombati buli után beültünk hamburgerezni a Piazza Veneziánál, te is ott voltál a barátaiddal. Odaintettél, mire az egész asztalunk visszaintegetett neked. Mindannyian szerettünk, mert a szó legnemesebb értelmében EMBER voltál. Nem rántott magával a siker, két lábbal a földön jártál.

Amikor utoljára találkoztunk, néhány nappal azelőtt, hogy elhagytam Rómát, olyan voltál, mint bármelyik környékbeli srác. Egy újságíróval beszélgettél, én pedig belerondítottam az interjúba, mert muszáj volt tőled is elbúcsúznom. De te nem akartál, ezért csak elköszöntünk, hiszen "úgyis látjuk még egymást". Neked lett igazad. 2016 márciusában láttalak utoljára, a spanyolok ellen játszottatok. Udinében. Abban a városban, ahol tegnap örökre lehunytad a szemed.

Túl korán csatlakoztál a mennyei csapathoz, Davide.

Ezzel a bejegyzéssel nem búcsúzok, csak elköszönök tőled. Viszontlátásra odafönt!

Kedves olvasóim!

Hosszú-hosszú idő után visszatérek, egyelőre azonban csak átmenetileg. Július utolsó napján hazaköltöztem, így a blog eddigi formájában már egész biztosan nem fog működni, hiszen nem vagyok többé au-pair. Ugyanakkor a visszajelzések azt mutatják, szeretitek az írásaimat, ezért tervezem a folytatást, csak még nem tudom, milyen formában. A jelenlegi életvitelem mellett nem tudok, és bevallom, sokszor nem is akarok időt szánni az írásra, pedig vannak ötleteim.

Karácsony este újra megnéztem a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusát. a Római vakációt. Utoljára körülbelül 18 évesen láttam, jóval azelőtt, hogy kiköltöztem volna az olasz fővárosba, így most döbbenten tapasztaltam, hogy az örök város gyakorlatilag semmit sem változott az elmúlt bő 60 évben. Ezen felbuzdulva összegyűjtöttem a film ikonikus helyszíneit, amelyek egy kiadós, körülbelül 10 km-es sétával néhány óra alatt bejárhatóak, ráadásul a legtöbb látnivaló a legfontosabb nevezetességek közelében található.

A Roman Holiday (Római vakáció) volt az addig teljesen ismeretlen Audrey Hepburn első filmes szerepe, amelyért rögtön Oscar-díjat kapott. Filmbeli partnerével, a sármos Gregory Peck-kel és a teljes forgatócsoporttal átköltöztek néhány hónapra Rómába, ugyanis a teljes filmet, még a stúdiójeleneteket is az olasz városban vették fel. Ez akkoriban egyedülálló dolog volt, a főcímben ki is írják, hogy "Ezt a filmet teljes egészében Olaszországban, Rómában forgatták". Biztos vagyok benne, hogy éppen ez volt a siker egyik kulcsa. Ugyanis annyira hitelesen ábrázolják az itáliai életet, hogy az ember azt érzi, ő is a szűk utcák macskaköveit koptatja. Az sem von le semmit az olasz életérzésből, hogy a képkockákat fekete-fehérben örökítették meg, nehogy a helyszín elvonja a nézők figyelmét az eseményekről. Nos, én úgy tapasztaltam, hogy nem Róma simul bele tökéletesen a történetbe, hanem a szereplők illeszkednek nagyszerűen a város vidám eleganciájába, és a szabadságba, melyet nekik kínál.

Lássuk hát, hova kell ellátogatni egy hamísítatlan Római vakációhoz! (A felsorolást nem az ideális útvonal, hanem a filmjelenetek sorrendjében állítottam össze.)

1. Palazzo Barberini

A barokk palota nagykövetségként jelenik meg a filmben, mely egyben Ann hercegnő rezidenciája a római látogatás alatt. Innen szökik meg, amikor meghallja az ablakon át beszűrődő zenét és nevetést.

A stáb különböző rendezvények miatt nem kapott engedélyt arra, hogy bent is forgassanak, csak a külső jeleneteket rögzítették itt, a nagykövetség épületében játszódó részeket a Palazzo Brancaccióban vették fel. A palota eredeti tervét Carlo Maderno rajzolta, miután a Barberini család tagja, Maffeo 1623-ban VIII. Orbán néven pápa lett. 1627-ben unokaöccsével, Francesco Borrominivel nekiláttak az építkezésnek. 2 évvel később Maderno elhunyt, a munkálatokat Gian Lorenzo Bernini fejezte be 1632-ben. A pápa a művészetek gazdag pártfogója volt, ezért 17. századi Itália legjobbjait kérte fel a palota díszítésére. A mennyezetfreskók önmagukban megérnek egy látogatást, de az olaszok rátesznek egy lapáttal: a palazzo manapság Róma egyik méltatlanul mellőzött múzeumának, a Galleria Nazionale d'Arte Anticának, vagyis az Antik Művészetek Múzeumának ad otthont.

Kiválóan megközelíthető, stílszerűen a Barberini megálló (A metró) mellett található. A teljes árú belépőjegy 7 euró, 18-25 éves EU-állampolgároknak 3,50 euró, és legnagyobb örömömre elfogadják a DUE által kiállított sajtóigazolványt is, igaz, ezzel kapcsolatban érdemes előtte levelezést folytatni megerősítésként. Így történt, hogy ingyen gyönyörködhettem Bernini, Canaletto, Caravaggio, El Greco, Raffaello, Tintoretto és Tiziano műveiben. Ráadásul gyakorlatilag egyedül bolyongtam a termekben, miközben mindenki a Vatikán vagy a Capitolium kincsei előtt tülekedett.

2. Palazzo Brancaccio

3 megállóval arrébb, a Vittorio Emanuele tértől nem messze található a Palazzo Brancaccio, ahol a film több emblematikus jelenetét forgatták. A palota báltermében játszódik a hercegnő fogatására rendezett táncmulatság, ahol napjainkban esküvőket és exkluzív partikat tartanak - én is egy ilyen alkalommal voltam itt egyszer.

Az épületben rendezték be Ann hercegnő hálószobájának díszleteit, melynek egy részét a palota eredeti bútorzatából állították össze. Amikor Ann hercegnő kinéz az ablakon az ünneplő emberekre, valójában a palazzóhoz tartozó kertet látja, onnan kimászva  pedig ennek a palotának a falain ereszkedik le a Tükörterembe, hogy az udvaron át elhagyja a nagykövetséget. Ha jól tudom, a nagyközönség csak a már említett rendezvények alkalmával látogathatja az épületet, a hétköznapokon minisztériumi és vállalati dolgozók munkahelyeként funkcionál.

3. Foro Romano

A szökést követően Ann az altatótól kótyagosan bolyong Róma utcáin, majd a császári fórumok mellett, Saturnus templomának és Septimius Severus diadalívének közelében álomba merül. Joe Bradley a Capitolium-dombon kaptat felfelé, és észreveszi a padon szunyókáló nőt. Így találkozik egymással a két főszereplő. A filmtől függetlenül ez az egyik kedvenc pontom egész Rómában, belátni innen a császári fórumok teljes területét, sőt az egész ókori városközpontot. Kihagyhatatlan!

4. Via Margutta 51.

A Via Margutta minden kétséget kizáróan Róma egyik leghangulatosabb utcája, amit a környék elképesztő turistaáradata nem ér el, pedig a Spanyol-lépcső tőszomszédságában fekszik. Ez az örök város művészeti életének egyik központja, telis-tele hangulatos kirakatokkal és pazar, de drága kis éttermekkel. A kovácsoltvas nagykapu, és a fa kiskapu egy bájos kis belső udvart, ún. patiót rejt.

A jobb oldalon látható épület egy művész stúdiójaként volt látható a filmben, és ha emlékeim nem csalnak, egy kiállítóterem volt berendezve, amikor ott jártam. A bal oldalon, a kép szélén látható betonkapu az alja annak az alagútnak, ami a belső udvar belső udvarába vezet. Ott sajnos nem tudtam fényképet készíteni, mert épp a Rex felügyelő - Elit alakulat egyik epizódjának forgatásai zajlottak. (Annak a sorozatnak a forgatási helyszínei is megérnének néhány bejegyzést a blogon.)

Abból a belső udvarból lehet látni Joe garzonját, amelyhez a valóságban nem vezet csigalépcső, azt a stáb építette meg. Én az apartmanig a már említett forgatás miatt nem tudtam felmenni, de egyébként semmi akadálya nincs, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. A Via Marguttát mindenesetre feltétlenül iktassuk be a programba, a Spanyol-lépcső után valóságos felüdülés sétálni a viszonylagos csendben.

5. Galleria Alberto Sordi

Joe munkahelye, az American News Service Office ma Róma legközpontibb bevásárlóközpontjaként működik a Via del Corso kellős közepén. Az épületet eredetileg Galleria Colonnának hívták (a Piazza Colonnával szemben található), de a 2003-as felújítás után az akkori polgármester átneveztette. Így állított emléket Róma egyik leghíresebb szülöttének, a színész Alberto Sordinak, aki az egykoron az épülethez tartozó Teatro Galleriában kezdte pályafutását, és épp 2003-ban hunyt el.

Ha pénztárcánk nem is engedi meg, hogy olyan luxusmárkák üzleteiben vásároljunk, mint a Boggi Milano, a Trussardi, a Furla vagy a Massimo Dutti, érdemes betérni, hogy megcsodáljuk az art-nouveau stílusú palota festett üvegtetjét vagy a La Feltrinelli nevű könyvesbolt bámulatosan széles választékát. ;-)

6. Fontana di Trevi

Ann úgy tölti a nap hátralévő részét, ahogy egy átlag (római) ember: andalog a szűk, macskaköves utcákon, majd levágatja a haját a Via della Stamperia 85. szám alatti fodrászüzletben. Ez a helyiség akkoriban valóban szalon volt a Trevi-kút mellett, legutóbbi látogatásom idején pedig bőrből készült táskákat, őveket és pénztárcákat árultak a boltban, da ha jól tudom, azóta az is bezárt. Legutóbb az északi oldalról, az üzlettől néhány lépésnyire készítettem fotót napfényben Róma legnagyszerűbb látnivalójáról 2016 januárjában.

7. Piazza di Spagna

Ann immár megújult frizurával elsétál a Spanyol-lépcsőhöz, ahol előbb fagyit vesz, majd találkozik Joe-val, aki felajánlja neki, hogy töltsék együtt napot, és megmutatja neki a város néhány nevezetességét. Őszintén szólva még soha nem láttam olyan szépnek a Spanyol-lépcsőt, mint ebben a filmben.Talán épp e képkockák hatására lett emberek ezreinek kedvenc találkozóhelye, ami azzal jár, hogy mindig, de tényleg mindig elképesztően nagy tömeg gyűlik össze. Tavasszal a legszebb, amikor több száz bokor azálea segítségével virágba borítják a lépcsőfokokat. 2016-ban a Bvlgari divatház anyagi támogatása révén nagyszabású felújításon esett át, néhány hónappal ezelőtt nyitották meg újra a nagyközönség előtt egy divatbemutató keretében.

8. Pantheon

Joe és Ann hercegnő a Piazza della Rotonda sarkán álló G Rocca Cafe teraszán pihennek meg, itt találkoznak Irvinggal is. A kávézó ma már nem létezik, egy bankfiók van a helyén. Ha adhatok egy tippet, álljatok meg a ház előtt, és vessetek egy pillantást a Pantheonnal szemben elterülő térre! A legtöbb ember figyelme csak és kizárólag a grandiózus építményre összpontosul, és észre sem veszik, milyen gyönyörű téren álldogálnak.

A téren manapság hangulatos éttermek működnek az egykori halpiac és az élelmiszerstandok helyén. A középen álló szökőkutat 1578-ban építették Giacomo della Porta tervei alapján, melyre XI. Kelemen pápa állíttatott egy egyiptomi obeliszket. A tömeg folyamatosan hömpölyög a szórakoztató, és olykor igen nívós utcaművészek között. A környező utcák nagy részét sétálóutcává alakították, ugyanakkor ez az olaszkat nem túlzottan érdekli, vigyázzunk, nehogy egy Vespa kerekei hagyjanak mintát rajtunk!

9. Colosseo

A Pantheontól a Colosseumba viszi Joe Ann hercegnőt, mert ez volt a második kívánsága. A filmben látható útvonal nagy részén ma már csak a gyalogosok hömpölyögnek a az autók és a mopedek helyett, de a Colosseo most is régi fényében tündököl. Annyit írtam már róla a korábbi bejegyzésekben, hogy most nem is szaporítom a szavakat.

10. Piazza Venezia

A rendőrség megállítja a római utakon robogó párost. Joe leszáll, hogy megbeszélje a dolgot a rend éber őrével, majd az Altare della Patria előtti hatalmas körforgalomban Ann alatt elszabadul a jármű. Joe felugrik mögé, és egyre fokozódó rendőri üldözés közepette folytatják útjukat. Ahogy Vespán átszelik a belvárost, egy pillanatra feltűnik a jezsuita rend anyatemploma, a lélegzetelállító Il Gesù, a Via del Corso és a Capitolium is. Végül a rendőrségen kötnek ki.

11. Palazzo della Consulta

A filmbéli rendőrkapitányság valójában a Quirinalén (az olasz kormányzati negyedben) álló Palazzo della Consulta. A későbarokk palotát Ferdinando Fuga tervei alapján építették 1732 és 1735 között. Eredetileg a Pápai Törvényszék épülete volt, jelenleg az Olasz Köztársaság Alkotmánybíróságaként működik, előzetes jelentkezés alapján látogatható is.

12. Bocca della Verita

Az Igazság szájára senki rá sem hederített addig, míg Gregory Peck bele nem dugta a kezét azt színlelve, hogy a kőtömb leharapja a kézfejét, halálra rémítve ezzel az Audrey Hepburn által játszott karaktert. A legenda szerint be kell tenni a kezünket a szobor szájába, ami leharapja a hazudósok kézfejét. A kőlapot, mely a tenger istenének fejét ábrázolja, közel 400 évvel ezelőtt helyezték el a bizánci stílusú, műemlékekben gazdag Santa Maria in Cosimedin-bazilika bejáratánál. A templom története hosszabb, mint az összes eddigi bejegyzésem együttvéve, 6. századi építése óta a történelem valamennyi időszaka alakított rajta. Ha erre járunk, ne csak a hosszú sort álljuk végig, hogy az ott strázsáló biztonsági őr fotót készítsen rólunk (csak egy lehetőség van, szóval fotogének előnyben!), szánjunk legalább néhány percet a templomra is!

13. Viale del Policlinico

Megvan az a jelenet, amikor Joe elviszi Ann hercegnőt egy falhoz, ahol emléktáblák sorakoznak, és azt kéri a nőtől, kívánjon valamit? Nos, a kívánságfal a film egyetlen helyszíne, amely nem látható, ugyanis már nem létezik. Az Aurelianusi fal mentén, a mai Viale del Policlinicónál vették fel a jelenetet, ahol egykoron valóban látható volt a táblák végtelen sora, mára már csak a lyukak emlékeztetnek erre. A legenda szerint a háború utáni első években a hálás rómaiak plaketteket helyeztek el a falon, hogy köszönetet mondjanak jó szerencséjükért és a valóra vált álmokért.

14. Castel Sant'Angelo

Ann meghívást kap a fodrásztól egy partira, amit az Angyalvárral szemben, a Tevere partján tartanak. Ha beszélni tudna, a csodaszép erődítmény számos szörnyűségről mesélhetne. Hadrianus mauzóleumaként épült, és csak a 6. században nevezték át, miután Nagy Szent Gergely pápa Mihály arkangyalt látta a mauzóleum tetején. A történet szerint a pestisjárvány után a pápa körmenetet vezetett a Szent Péter-bazilikához, és isteni közbenjárásért könyörgött. A ma az erődítmény tetején álló szobor helyén pillantotta meg Mihályt, aki kardját a hüvelybe dugta, ezzel jelezve a megpróbáltatások végét. A középkorban pápák és nemesi családok vetekedtek a vár birtoklásáért, 1527-ben pedig VII. Kelemen pápa menekült ide a fosztogatók elől a titkos folyosón kerezstül, amelyet az Angyalok és démonokból is ismerhetünk. Az erőd egyes része évszázadokon keresztül börtönként funkcionáltak, ma már csak múzuemként működik.

15. Palazzo Colonna

A film zárójelenetét, Ann hercegnő sajtótájékoztatóját a Palazzo Colonnában vették fel. A belváros szívében, a Quirinale tövében álló palota több mint 20 generáción keresztül a tekintélyes Colonna családhoz tartozott. A család magángyűjteményének elhelyezésére építették a 17. században azt a galériát (Sala Grande Galleria), amely az ominózus sajtótájékoztató helyszíne. A palazzo napjainkban művészeti galéria, csak szombat délelőttönként tart nyitva, 11:45 -kor pedig ingyenes angol nyelvű tárlatvezetéseket tartanak.

Ha megnézitek a térképen, látni fogjátok, ezek a látnivalók viszonylag közel vannak egymáshoz, néhányat simán ki lehet próbálni egy nap alatt, de ahogy Magyarósi Csaba szokta mondani: "ha nem siettek nagyon, ez a program egy hétre is elég". Remélem, hogy vannak még rajtam kívül néhányan, akik örömüket lelik majd a helyszínek felfedezésében.

Ezzel a bejegyzéssel kívánok római vakációban gazdag új évet mindannyiunknak! :-)

Sziasztok!

Svájcba, legalábbis a mi régiónkba elfelejtett megérkezni a nyár, amikor ezt a bejegyzést írom (hétfő este), 10 fok van és szakad az eső - immáron 8. napja. Nemhogy a bikinim, de az ujjatlan felsőim is a szekrény legmélyebb részén lapulnak, odakint még bőven elkél a kabát. Az időjárás alaposan rányomja a bélyegét a hangulatomra, ezért nosztalgiázással próbáltam kizökkenteni magam a kora nyári depresszióból. Ennek apropóján jött az ötlet, hogy jócskán megkésve ugyan, de megírom nektek életem egyik legszebb és legemlékezetesebb utazásának történetét.

2016. május 20-án Málagába utaztunk a családdal egy esküvőre. Az itteni legjobb barátom, Mouiz szintén hivatalos volt a lakodalomba, ami nekem külön öröm volt, hiszen nem kellett némán végigkuksolnom az éjszakát az asztal mellett, tekintve, hogy rajtuk kívül egy árva lelket sem ismertem. Már hetekkel korábban elterveztük, hogy maradéktalanul kihasználjuk az ott töltött időt, és vasárnapra beiktattunk egy egész napos kirándulást.  Mouizról tudni kell, hogy kétlaki életet él, az év nagyobb részét Mallorcán tölti, ahol teniszedzőként dolgozik, a maradék időben pedig különböző spanyol úticélok felfedezéséről álmodozik. Az egyik ilyen település a nevével ellentétben nagyon is elbűvölő dél-spanyol kisváros, Ronda, ami fehérre meszelt házaival ékszerdobozként tündököl a ragyogóan kék ég alatt.

Mialatt a család az igazak álmát aludta, majd a szálloda medencéje mellett regenerálódott, mi egy áttáncolt éjszaka és 3 óra alvás után, bérelt autóval indultunk a Málagától körülbelül 120 km-re található Rondába. A 700 méterrel a tengerszint felett elterülő ódon városkába kanyargós hegyi utakon lehet feljutni, azóta is liftezni kezd a gyomrom, ha csak rá gondolok. Ha lenézel, gyönyörű tájat látsz, amelybe szó szerint beleszédülsz. Ha becsukod a szemed, akkor még inkább magába kerít a félelem, mert sokkal élesebbnek érzed a kanyarokat. Szóval inkább tartsd nyitva a szemed, és gyönyörködj az alattad húzódó teraszos ültetvényekben! (Ezek sajnos nem lettek megörökítve, mert Mouiz sofőrként nem tudott még fényképezni is, én pedig a telefonom helyett a közérzetemet próbáltam stabilizálni.)

Rögtön a megérkezésünkkor szembesültünk azzal, hogy a telefonjainkkal lehetetlen klassz fényképeket készíteni, így egy idő után nem is gyötörtük magunkat. Eleinte szomorú voltam, hogy nem tudom majd visszanézni, merre jártunk, a nap végén viszont kifejezetten örültem, mert azon kaptam magam, hogy minden apró részletet igyekszem megfigyelni, így sokkal jobban sikerült magamba szívnom a hely hangulatát, mintha folyamatosan kattintgattam volna. Csupán szavakkal azonban leírhatatlan a látvány, ezért megkértem a Granadában önkénteskedő ismerősömet, hogy megoszthassak veletek néhányat a rondai utazása során készített gyönyörű fotóiból. Ezúton is nagyon köszönöm, Gitta!

A kocsit az első adandó alkalommal leparkoltuk, és mentünk, amerre a lábunk vitt. Én olyan utazó vagyok, aki helyismeret hiányában szeret jó alaposan felkészülni, Mouiz viszont a szöges ellentétem, és magabiztosan masírozott a szűk kis utcák szövevényében. Mivel ő kiválóan beszél spanyolul, úton-útfélen szóba elegyedtünk helyiekkel, hogy útbaigazítást, tippeket kérjünk, végül az egyik néni még egy kávéra is behívott bennünket a konyhájába, ami gyönyörű, kézzel készített tűzzománc csempékkel volt burkolva. Itt kóstolhattam meg a leghíresebb spanyol édességet, a churrost. Tömény élvezet, merthogy az olajban sült, porcukorba mártott tésztarudacskákat forró csokiba mártogatva fogyasztják. Egyszerűen nagyszerű. Az itteniek hihetetlenül kedvesek, angolul viszont ritka kivételtől eltekintve nem beszélnek, ezért az olasz nyelvismeretemen keresztül próbáltam kihámozni valamennyit a párbeszédekből, kevés sikerrel.

A hirtelen jött, szívélyes vendéglátással egybekötött tartalmas reggeli után órákig bolyongtunk céltalanul az utcákon. A halványsárgával megbolondított fehér házikók kovácsoltvas rácsaikkal és kapuikkal levettek a lábamról. Lopva belestünk néhány patióba (belső udvarba is), ahol buja növények magasodnak, színes virágok illatoznak, miközben a házakból a mediterrán életöröm hangjai szűrődnek ki.

Céltalan bolyongásunk eredményeként elsőként a Plaza de Toros esett utunkba, amely hagyományosan a bikaviadaloknak otthont adó arénák helyét jelöli a spanyol településeken. Elképesztő hagyományai vannak országszerte ennek a műfajnak, szerencsére mikor ott jártunk, nem tartottak egyet sem. Mint később megtudtuk, manapság már csak ritkán kerül sor erre a számomra teljesen érthetetlen, általuk sportnak és szórakozásnak nevezett állatkínzásra. A világ minden kincséért sem néznék meg egy ilyen viadalt, még a szeptemberi fieszta alatt sem.

Elsőként a múzeumot néztük meg, ahol megismerkedhettem a tőlem teljesen távol álló bikaviadalok igencsak hosszú és érdekes történelmével. A rondai fejezet 1572-ben kezdődik, amikor II. Fülöp királyi lovasiskolát alapított a városban, hogy különböző harcmodorokra képezzék ki a lovasságot. Az ügyességi gyakorlatok közé tartozott, hogy a harcosoknak lóhátról kellett vívni a bikák ellen. Hosszú ideig a lovagok sportja maradt, ám V. Fülöp tilalmának hatására a nemesek gyalogos harcosokat küldtek maguk helyett, őket nevezzük matadoroknak.

A 18. század leghíresebb matador dinasztiája a Romero család, az első 3 generáció korának legjobbja volt. A szájhagyomány úgy tartja, Francisco Romero volt az első, aki gyalogosan, szemtől szemben vívott a halálra ítélt jószággal, megteremtve ezzel a corrida de toros alapjait. Ettől kezdve az ilyen jellegű események szabályozott keretek között zajlottak, ezért nevezik Rondát a modern kori bikaviadalok szülőhelyének. A Romerók közül kiemelkedik Francisco unokája, Pedro, aki a legenda szerint visszavonulásáig 5600 bikát ölt meg, míg az állatok egyetlen karcolást sem ejtettek rajta. A korszak, egyben minden idők legjobb matadoráról és José nevű bátyjáról a világhírű spanyol festő, Goya készített portrét.

A bikaviadorok másik jelentős dinasztiája az Ordónez család. A 20. század legnagyobb alakját, Antonio Ordónezt is ők adták a világnak. Az irodalmat, egész pontosan a Hemingway műveit kedvelőknek ismerős lehet a név, hiszen kettejük barátságának állít emléket az író Veszélyes nyár című könyvében. Antonio kezdeményezésére rendezték meg először a Feira Goyascát, hivatalos nevén a Feria de Pedro Romerót 1954-ben, a névadó halálának 200. évfordulóján. Az ünnepségből hagyomány lett, azóta minden év szeptemberében megrendezik a fesztivált, amikor nem csak a matadorok, de a közönség is olyan kosztümöket visel, melyeket Goya alkotásai ihlettek. Antonio ruháit akkoriban Picasso tervezte, a család leszármazottait pedig manapság Giorgio Armani öltözteti.

A bikaviadalok egyre szélesebb közönséget vonzottak, lassan kinőtték a főteret. A királyi lovasiskola vezetői úgy döntöttek, felépítenek egy arénát a városban, amely méltó otthona lehet az eseménynek. Ez Spanyolország legrégebbi ilyen jellegű épülete, és az első, amelynek nézőtere teljes egészében kőből készült. A munkálatok 6 évig tartottak, az 1785-ös nyitóünnepségen Pedro Romero és egy másik híres matador, Pepe Illio lépett fel. A kép egyáltalán nem adja vissza, milyen érzés, mikor megpillantja az ember ezt a 136 toszkán oszloppal határolt, 5000 néző befogadására alkalmas építészeti csodát. Majdnem vetekszik a Colosseummal, olyan értelemben is, hogy simán magam elé tudtam képzelni az éljenzők seregét, miközben a torreádor megküzd a szegény jószággal. Itt kérem még a levegőből is a történelmet szívhatjuk magunkba!

Erre az időutazásra ráment gyakorlatilag az egész délelőttünk, ideje volt eleget tennünk gyomrunk panaszos kívánságainak. A turistáktól zajos központból kimerészkedve, egy kis utcán futottunk össze egy nagyjából velünk egyidős sráccal, aki az ebéd szó hallatán egy első ránézésre teljesen egyszerű mór házra bökött. A kis helyiséget zsúfolásig megtöltötték a helyiek, akik először kissé mogorván méregettek bennünket, majd amikor Mouiz ékes spanyol mondatokban kezdett beszélni, csodák csodájára felszabadult egy asztal. Az étlap helyett a tulajdonos kegyeire bíztuk magunkat, két kikötésünk volt csupán: tradicionális andalúz ételeket szerettünk volna megkóstolni, illetve nekem tengeri herkentyűktől mentes fogásokat kértünk, mert nem vagyok oda értük, a sofőrködést magára vállaló Mouiznak pedig alkoholtól mentes ételeket hozattunk. Előételként salmojerót ettünk, ami tulajdonképpen a gazpacho andalúz változata, és otthon is könnyen elkészíthető. Nem kell hozzá más, csak egy turmixgép, amiben paradicsomot, kenyeret, olajat és ecetet pürésítesz össze. A leves tetejére főtt tojást és pirított szalonnakockákat tettek, és mivel hidegen tálalják, igazán jól esett a 30 fokos késő tavaszi délutánon. Főételként én cordefitót ettem, ami fokhagymában pácolt, vörösboros szósszal tálalt bárányhúst takar krumplival. Mouiz pedig flamenquínt evett, amit legegyszerűbben göngyölt marhahúsnak neveznék. A marhát prosciuttóval (sonka) és sajttal együtt feltekerték, majd kirántották és még forrón szeletekre vágták, így a sajt ráolvadt a tekercsekre. Ehhez hasábburgonyát tálaltak. Ekkor értettem meg igazán, miért tartanak sziesztát a déli államokban: kizárt, hogy egy ilyen menü után egy órán belül felállj az asztaltól. Nekünk sem sikerült, pedig igencsak szorított minket az idő, hiszen akkor még semmit sem láttunk a városból.

A frissen bevitt nagy mennyiségű kalóriát egy kiadós sétával mozogtuk le, mire eljutottunk Ronda jelképéhez, a 160 méter mély szakadékon átívelő Puente Nuovóhoz (magyarul: új híd). Ha van hely a világon, amit mindenkinek látnia kell (Rómán kívül), akkor ez az! Lehetetlen szavakba önteni a látványt, minden képzeletet felülmúl!

A képen látható elképesztő építészeti csoda köti össze a szurdok által kettészelt óvárost (La Ciudad) és az újvárost (El Mercadillo). A híd csak nevében új, azt jelképezi, hogy Ronda 3 hídja közül ezt adták át legkésőbb, méghozzá 1793-ban. Az építkezés 40 évig tartott, és ha lehet hinni a rémtörténeteknek, 50 munkás életét követelte. A munkálatokért ugyanaz a José Martin de Alheduela felelt, aki a fent bemutatott arénát is tervezte. A szakadék mélyéről nézve inkább tűnik viaduktnak ez a 98 méter magas, boltíves monstrum, semmint hídnak, de ettől csak még izgalmasabb az egész. A középső, magas ív felett két helyiség található, melyeket egykor a veszélyes bűnözők börtöneként használtak. A hídon állva nagyjából félezerszer merengtem el rajta, mekkora vállalkozás, bátorság és őrület volt felhúzni egy várost a sziklaszirtek tetejére.

Túránk utolsó állomása a Plaza Duquesa de Parcentre, azaz a mindenkori főtér volt, ahol sok-sok műemlék található, mi viszont csak az egyik templomba mentünk be, ami a római méretekhez szokott szememnek nem volt különösebben nagy durranás, viszont jól esett megpihenni egy kicsit, mielőtt visszaindultunk volna Málagába. A téren megütötte a fülem egy idegenvezető mondata, mely szerint a velünk szemben álló Városháza előtt játszódik Hemingway Akiért a harang szól című regényének egyik leszámolási jelenete, amely a fastiszták és a köztársaságiak között zajlik. Ezen információ birtokában repeső szívvel vettem könnyes búcsút Rondától, abban a reményben, hogy hamarosan visszatérhetek a világ egyik legszebb városába.

A végére, csak a hangulat kedvéért linkelek még néhányat Gitta csodálatos képei közül, akinek még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy megoszthattam veletek a fotóit!

...szem nem marad szárazon.

Az elmúlt napokban eléggé elmerültem az olasz nyelv szépségében (és mocskában), megtaláltam ugyanis egy dokumentumot a gépemen, amin gyűjtöttem a Rómában rám ragadt, iskolában aligha tanított kifejezéseket. Szóval Giovanni történetei után jöjjön az én válogatásom arról, milyen érzés az olasz nyelv útvesztőiben bandukolni.

1. Kezdjük rögtön az egyik legemlékezetesebbel! Néhány hete voltunk együtt Marcóval, amikor Raffával a nappalijukban beszélgettünk. Kérdezte, hogy lenne-e kedvem bemenni vele a városba, mire azt feleltem, hogy lehet róla szó, de előbb még el kell mennem kisöpörni. (Vabbé, ma prima vado a scopare.) Marco, aki éppen fogat mosott a fürdőszobában, elképedt fejjel lépett ki hozzánk:
- Igen? És kivel?
- Hogyhogy kivel? Egyedül.
- Ja, vagy úgy! Akkor legközelebb pontosíts!
Hatalmas röhögés közepette aztán megtudtam, hogy a scopare szó szerint azt jelenti ugyan, hogy söpörni, általánosságban viszont a szeretkezésre használják, olyan, mint a magyarban a 'kefélni'.

2. Az angolul beszélők egyik leggyakoribb bakiját nekem is sikerült elkövetnem, méghozzá az előzőnél sokkal kínosabb helyzetben. Akkor vacsoráztam először Marco családjával, desszertként pedig Beatrice (Marco anyukája) befőttjéből falatoztunk. Gondoltam, ennek elkészítése egy jó közös téma lehet, édesanyám gyűjti a recepteket, mindenki boldog lesz. Elsőként rákérdeztem, hogy mégis milyen tartósítószert használ, nyelvtanilag ez tűnt a legegyszerűbbnek. Csak éppen nem jutott eszembe a megfelelő szó, ezért az angol 'preservations' olaszosításával rukkoltam elő: "Quali preservativi usa Lei?"
Marco konkrétan szembeköpte a szájában lévő falattal a vele szemben ülő húgát, aki először a család többi tagjához hasonlóan döbbenten nézett rám, majd kis híján meghalt a röhögéstől, ugyanis neki esett le először a hibám. Nos, egy életre megtanultam, hogy a tartósítószer olaszul 'conservanti', Marcóék családi legendáriumában pedig előkelő helyen szerepel az este, amikor megkérdeztem, milyen óvszert használnak a szülei. Szép kis bemutatkozás, nem?

3. Amikor kisebb tésztaundorom támadt, igyekeztem még csírájában elfojtani az érzést, és egy hamburger-sült krumpli kombóval helyreállítani az egyensúlyt. Az első ilyen alkalom nagyjából 3 hét után következett be, újdonsült kínai barátnőmmel beültünk az Old Wild West nevű helyre. Kijön a pincér, kérdezi mit hozhat. "Un hamburger ed una patatina media, per favore!" Nem tudjátok elképzelni azt a fejet... A srác átváltott angolra, és felvilágosított, hogy legközelebb "patatinét" kérjek, ha sült krumplit szeretnék enni, női nemi szervért menjek máshova, ezt jelenti ugyanis a 'patatina'.

Giovanninak igaza van, tényleg a szólások, illetve az állandósult szókapcsolatok adják meg a nyelvtanulás örömét. A mondások nagy része hasonló a két nyelvben, de azért akadnak gyöngyszemek is. :)

Az olasz nem halálra röhögi magát, hanem bőrszakadásig nevet. (Ridere a crepapelle.)
Náluk nem a dézsából, hanem a mosdókagylóból esik az eső. (Piovere a catinelle.)
Nem egészségesek, mint a makk, hanem mint a hal. (Essere sano come un pesce.)
Nem bogarat ültetnek, hanem bolhát tesznek a füledbe. (Mettere la pulce nell'orecchio.)
Nem maguk alatt vágják a fát, hanem lábon verik magukat kapával. (Darsi la zappa sui piedi.)
Nem lusták, mint a dög, hanem verik a fáradtságot. (Battere la fiacca.)
Náluk nem hab, hanem cseresznye van a tortán. (Essere la ciliegina sulla torta.)
Nem vért izzadnak, hanem a hátukat törik, ha keményen dolgoznak. (Rrompersi la schiena.)
A siker nem a munkájuk gyümölcse, hanem a zsákjukból való liszt. (Farina é del mio sacco.)
Nem a törülközőt, hanem a szivacsot dobják be, ha feladnak valamit. (Gettare le spugna.)
Nem a saját tenyerükként, hanem a saját zsebeikként ismernek valakit. (Conoscere qualcuno come le proprie tasche.)
Nem cseverből vederbe, hanem serpenyőből parázsra esnek. (Cadere dalla padella alla brace.)
Nem felöntenek a garatra, hanem felemelik a könyöküket. (Alzare il gomito.)

És ha mindez nem lenne elég, akkor az olasz kommunikáció nagyjából 40%-a testbeszédből áll, ami esetenlént sokkal kifejezőbb, mint a szóbeliség. Zárásként linkelek egy kis ízelítőt. :)

Sziasztok!

Az elmúlt hetekben többször is éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattam a Budapesten élő szicíliai barátommal, akivel az olasz és a magyar nyelv hasonlóságait és különbségeit veséztük ki. (Giovanni, drága, írd fel a szótáradba, ez azt jelenti, hogy kielemezni!) Úgy döntöttünk, hogy a következő két bejegyzésben megosztjuk veletek, milyen vicces szituációkba keveredtünk, miközben a másik anyanyelvét próbáltuk elsajátítani. Elsőként jöjjön Signore Sicilia, alias Giovanni válogatása az ékes magyar nyelv gyöngyszemeiből.

"Amikor Adri mesélt nekem a magyar nyelvről, totál elképedtem, és alig vártam, hogy szexi szicíliai akcentusommal meghódítsam a sarki közért pénztárosát. Erről hamar letettem, mert a magyar lányok tényleg szépek, a 60-as korosztály szerintem nem erősíti ezt a statisztikát. A motivációm és a tanulási szándékom viszont töretlen, immáron ötödik éve igyekszem a lehető legjobban megtanulni a magyart, és valahányszor végre elhiszem, hogy király vagyok, találkozom valakivel, aki megmutatja, hogy nem vagyok. És milyen, jó, hogy nem, mert így mindig tanulok valami újat. :)

Ennyi idő alatt nagyon sokszor előfordult velem, hogy nevetés lett a párbeszédek vége, mert nem (jól) értettem a mondatot, nem ismertem a szavak többi jelentését. Ezek közül összeválogattam a kedvenc történeteimet, jó szórakozást!

KÖRÖZÖTT

1. - Hello, Alíz! Megkérdezhetem, mit eszel?
- Csáó, Giovanni! Gyere, kóstold meg, ezt körözöttnek hívják, magyar specialistás.
2. Ugyanezen az estén bekapcsolom a tévét: "A rendőrség elfogta a körözött személyt..."
3. - Szia, Ádám! Többször is hívtam a tesódat, nem vette fel, muszáj beszélnem vele!
- Csáó, Giovanni! Épp a Margitszigeten körözött, mikor hívtad, nemsokára jelentkezik.
Megőrülööööök!

SZOBROZNI

Az egyik csoporttársamat hívtam telefonon:
- Szia, Kriszti! Mi újság?
- Csáó! Már vagy egy órája szobrozok az Oktogonon, de nemsokára hazaérek talán, és visszahívlak, jó?
- Nem is tudtam, hogy érdekel a művészet?!
- Heee?
- Azt mondtad, szobrozol...
(Röhög.)
- Jaj, te olasz, te! Ez azt jelenti, hogy régóta várok a villamosra! Megint bearanyoztad az estém!

LÓNYÁL

Nagybevásárlást tartunk az egyik magyar barátommal.
- Gyere, vegyünk valami lónyálat is!
- Jézusom, ti aztán tényleg mindent megesztek és megisztok! Azt is lehet itt kapni?! A zúza még oké, de hogy lónyál... Haver, ezt aztán tényleg nem!
(Sírva röhög.)
- Tesó, valamilyen üdítőre gondoltam...

OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

Orvosi egyetemre járok, az egyik professzorom lemondott egy késő délutáni órát, mert osztálytalálkozója volt. Nem igazán értettem, hogy az mi, hiszen a kórházi osztályokon vizit vagy konzultáció szokott lenni, na de osztálytalálkozó?! Aznap este elmeséltem Adrinak a történetet, mire felvilágosított, hogy nem a kollégiáival, hanem az iskolai osztálytársaival találkozik.

DÖRGÉS

Az első félévtől kezdve ugyanazokkal a srácokkal, egy krétai és egy ír sráccal osztozunk a lakáson. Ők is tanulnak magyarul, néha egymással is ezen a nyelven kommunikálunk. Az egyik ilyen eset, ha új szót tanulunk, és menőzünk, a másik, ha nem tudjuk, mit jelent.
- Csáó, Gio! Mi a dörgés?
- A dörgés? Amikor vihar van, és dörren az ég. Angolul thunder.
- Amico, azt akartam kérdezni, mi újság veled...

KOLBÁSZOLNI

- Srácok, nincs kedvetek valamihez?
- Merre mentek?
- Csak kolbászolunk egyet...
- A kolbászból egy időre elegem van, inkább valami mást ennék...
(Nevetnek.)
- A kolbászolni azt jelenti, hogy nincs konkrét tervünk, csak sétálunk a városban.

Gondolom, hogy a blog olvasói között is sokan vannak, akik beszélnek más nyelven, ezért nem kell mondanom, hogy a szlengen kívül az idiómák a legrosszabbak. Főleg, ha valaki orvosnak készül, és a kötelező gyakorlatok során szembesül ezekkel...

1. A kórház folyosólyán a páciens találkozik az orvosával.
- Csókolom, mamikám, hogy van?
- Jaj, doktor úr, porzik a vesém... Nem kaphatnék valamit?
- Tudja, hogy most egy rövid ideig nem ihat!
Később megkérdeztem az egyik orvostól, hogy milyen tünet a veseporzás, kerek szemekkel nézett rám, hogy meghibbantam-e, aztán mikor előadtam a szituációt, nevetve magyarázta, hogy ez azt jelenti, szomjas az illető.

2. Életem egyik legkínosabb sztorija.
A kórház előtt egy néni nagyon keresett valamit, a csoporttársam kérdezi, mit.
- Jaj, kislányom, leesett az orvosságom, amit be kellene vennem.
Visszakérdezek: - Jól értettem, hogy elgurult a gyógyszere? Segítünk megkeresni!
Szegény nénitől nem győztem bocsánatot kérni, nagyon szégyelltem magam, miután gyakorlatilag lehülyéztem, még ha nem is szándékosan tettem.

3. Egy pácienssel a szükséges vizsgálatokról beszélgetünk.
- Azt' doktor úr, mennyibe fáj az nekem?
- Nyugodjon meg, egyáltalán nem fájdalmas a beavatkozás!
- Azt kérdeztem, mennyibe kerül!

4. Egy kisebb társasággal összeültünk tanulni, épp egy diagnózist próbálunk felállítani. (Kicsit olyan, mint a House-ban: kapunk egy esetet, és rá kell jönnünk, mi a probléma.)
- Ah, srácok, valami mást kell kitalálnunk, ez több sebből vérzik!
- Te már előrébb vagy? Itt nem írnak vérző sebekről, nekem májnagyobbodás van!
- Te, olasz, te! Ez azt jelenti, hogy kétes a diagnózisunk, sok helyen beleköthetnek!

És akkor jöjjön néhány kedvencem, amiket én is szívesen használok, mert viccesnek, vagy éppen furcsának tartom őket.

Az Isten háta mögött.

Valószínűleg minden külföldinek totál meghökkentő ez a kifejezés, szerintem menő, már Szicíliában is terjesztem. :)

Beleköptél a levesembe.

A villamoson hallottam, és irtó gusztustalannak találtam. Meséltem is a többieknek, hogy basszus, vannak olyanok, akik beleköpnek mások levesébe, milyen undorító! Persze megint csak nevettek, hogy átvitt értelemben elrontották valakinek a terveit. Csak hogy lássátok a különbségeket: az olaszban ezt úgy mondjuk, hogy 'a kosárba törted a tojásokat' (avevi rotto le uova nel paniere).

Kihúzod a gyufát!

A kórházban hallottam ezt is, amikor egy anyuka próbálta fegyelmezni a kisfiát. Nagyon aranyos mondás, kár, hogy ritkán van alkalmam használni. Az olaszban sajnos ennél sokkal bénább verzió van erre, mert mi ilyenkor 'rántottát csinálunk'.

Téged sem az eszedért fognak elrabolni.

Tudtátok, hogy a villamoson vannak a legjobb ingyenes nyelvórák? Ezt a kifejezést is ott hallottam először, nem is olyan rég, és annyira tetszik, hogy legszívesebben mindenkinek mondogatnám, kár, hogy viszonylag kevés emberre igaz ez a környezetemben...

Tele a hócipőm.

Na, ezt bezzeg sokszor használhatom, és szoktam is. :)

Végül csak annyit szeretnék kérni, hogy ha láttok valakit a metrón vagy a villamoson, aki ezekhez hasonló mondatokat mantráz, ne nézzétek bolondnak, én vagyok, csak épp nincs nálam semmi, ahova feljegyezhetném őket, ezért hazáig mondogatom, nehogy elfelejtsem! :)"

Sziasztok!

Úgy látszik, egyik éjszaka homlokon csókolt a múzsa, rövid idő alatt zsinórban a harmadik bejegyzés jön, ami összességében a SZÁZADIK!!! Amikor elindítottam a blogot, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyit fogok írni, azt meg pláne nem, hogy ilyentájt még vezetni fogom. Nagyon sok örömet lelek benne, és legalább ekkora boldogság olvasni a visszajelzéseiteket is. Elképesztő, hogy milyen sokan (naponta átlagosan 5000-en!) látogatjátok az oldalt, egy-két kivételtől eltekintve azonban nem tudom, hogy kik követik a szerencse lányának kalandjait. Az utóbbi napokban olyan személyektől kaptam üzeneteket, akikről sosem hittem volna, hogy olvassák a soraimat. Ennek folyományaként arra szeretnélek kérni bennetek, hogy osszátok meg velem, hogyan találtatok rá a blogomra, mit (nem) szerettek benne, miért követitek a mindennapjaimat. Én is kíváncsi vagyok rátok! Üzenni a driennke@hotmail.com címre tudtok, és előre is nagyon szépen köszönöm! :-)

Cserébe hosszú idő után újra mesélek egy kicsit az eseménydús mindennapjaimról, az elmúlt 23 napból 12-t ugyanis az öreg kontinens különböző pontjain töltöttem, méghozzá gyerekek nélkül - legalábbis ami az életkort illeti. (Spero che leggete questo, amici! :-D) Hihetetlen leírni, de már 7,5 hónapja élek Svájcban! Ez idő alatt rengeteg dolog történt velem, amiről itt nem írhatok, mert a szülők szeretnék, ha nem posztolnék túl sokat a család életéről, még akkor is, ha egyáltalán nincs semmi rejtegetni valójuk, megfogtam velük az Isten lábát, az már egyszer biztos! Imádom és szeretem őket, de azt is meg kell jegyeznem, hogy borzasztó sokat kell dolgozni, sokkal többet, mint egy átlagos famíliának. Ezzel ők is tisztában vannak, így amikor csak tehetik, elengednek, hogy aztán újult erővel vessem bele magam a héköznapokba. A 7 hónap alatt összegyűlt túlóráim miatt február végén egy teljes hét szabadságot kaptam, majd a szerencsének, de mindenekelőtt a körülöttem lévő nagyszerű embereknek köszönhetően gyönyörű helyeken jártam. Az alábbiakban egy mini európai körút élménybeszámolóját olvashatjátok.

Első állomás: Torinó

Lassan már hazajárok az észak-olasz nagyvárosba, és ha az otthon ott van, ahol várnak rád, akkor egy kicsit sem túlzó ez a megállapítás. Ezúttal egy teljes hétig élvezhettem a kora tavaszi napfényben fürdő Itália látványát. Zürichből Milánóba repültem, ott pedig vonatra pattantam, és meg sem álltam Genováig. Sajnos Ligúria fővárosát nem volt időm felfedezni, de ezt nem is bánom annyira, mert helyette egy közeli faluban, Camogliban töltöttünk néhány órát. A genovai dialektusban Camugginak nevezett halászfalu bája már az első pillanatban levett a lábamról. Habár a település fő bevétele a turizmus, olyan nyugalmat áraszt, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia legalább egyszer az életben.

A napfürdőzés és egy kiadós séta után a szomszédos Reccót vettük célba. A mintegy 4 km-es utat nagyjából 60 perc alatt sikerült megtenni, mert lépten-nyomon megálltunk, hogy a páratlanul szép partszakasz látványában gyönyörködjünk. A sós tenger illata, a vakítóan kék tenger és a napsugarak melegsége kiszívta belőlünk az energiákat, és bár betelhettünk volna ezzel a panorámával, végül mégis farkaséhesen érkeztünk meg a focaccia szülőhelyére.

Naná, hogy betoltunk egy adagot a stracchinóban (sajt) gazdag finomságból, majd mint a deresedő hajú, sétabottal andalgó nyugdíjasok, mi is lemozogtuk a frissen bevitt kalóriákat. Ebben az óriási hajtásban elfáradva megpihentünk a parton, és csak néztük a szikkadt zsemlét csipegető sirályokat, a távolban fel- és eltűnő hajókat, később pedig palackpostát küldtünk, és azt próbáltuk megfejteni, vajon a világ melyik pontján fogják megtalálni.

Késő délutánra jutott még egy felejthetetlen program. Recco nem csak a természet, illetve a kulinára terén bővelkedik kincsekben, de a sportban is. Ez az idilli kis település ad otthont a világ jelenlegi legjobb vízilabdacsapatának, a Pro Reccónak. Női olvasóim kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a pólósoknak köszönhetően még az olasz átlagnál is sokkal magasabb Reccóban az egy négyzetméterre jutó jó pasik száma, a szokásosnál jóval fülledtebbnek éreztem az uszodai levegőt. ;-) Rendszeres olvasóimnak már nem kell bemutatnom az egyik kedvencemet, Matteo Aicardit, akit életemben először saját klubcsapatának medencéjében láthattam játszani. A hazaiak természetesen behúzták a meccset, nagyon simán, 13-7-re nyertek. Legnagyobb örömömre Matteónak elég jól ment a játék, 2 gólt szerzett, és a másik favoritom, Di Fulvio is remekelt, ő négyszer volt eredményes.

Elég későre járt márt, mikor Torinóba értünk, de még benéztünk egy brazil étterembe, ahol újra összepacsizhattam néhány barátommal. Sajnos hamar úrrá lett rajtunk a fáradtság, így lemaradtunk egy szuper, táncos estéről, a videókat látva ezt rettenetesen bánom. (Federica, Leonardo, la prossima volta io saró la diavolessa della pista! ;-)) A következő néhány napban sem égett a kezem között a munka, ellenben a cipőmet igyekeztem minél jobban koptatni, és nagyokat sétáltam a városban. Torinó egyre előkelőbb helyre kúszik a toplistámon: nem győzök rácsodálkozni az épületek szépségére, és valahányszor itt járok, mérhetetlenül szabadnak érzem magam.

A legnagyobb előnye talán mégis az, hogy Olaszország 4. legnagyobb településeként is sokszor kisvárosi hangulatot áraszt. A főtéren ülve sokszor eszembe jut Szigetvár (a Kisváros című sorozat helyszíne, egyben a szülővárosom), bár nem tudnám megmondani, miért. A törzshelyemen pedig (mert már az is van) a pincér mindig megérzi, melyik fogásról tudnék bekezdéseken át áradozni. Legutóbb ezzel a tányérral sikerült telibe találnia.

Torinóban a szabadság mellett egy másik érzés is rendszeresen hatalmába kerít: az éhség. Fogalmam sincs, hogy az észak-olasz levegő, a rendszeres semmittevés vagy mi egyéb teszi, de folyton-folyvást ennék valamit, méghozzá a szokottnál jóval többet. A kezdődő tésztaundorom miatt nincs könnyű dolgom, hiszen az itt nemzeti étel, ezért "basta la pasta" (magyarul: elég a tésztából) jelszóval tartottuk meg soron következő csajos esténket Federica barátnőmmel. Végül egy hamburgerezőben kötöttünk ki, ahol jó Bognárhoz méltón egy hústornyot választottam. A pincér dülledt szemekkel meredt rám, és biztos ami biztos, angolul is elmagyarázta, mi szerepel az étlapon, hátha valamit nem jól értettem. Mikor megerősítettem a szándékomban, az állát mesterségesen pakolta vissza a helyére, mert nála még soha egyetlen csaj sem rendelte ezt a kombót. Na, hát épp itt volt az ideje, hogy valaki megtegye, és bár végül egy fasírt maradt a tányéromon, így is elismerően pislogott a távozásunkkor.

Február 23-án az egész város egy felbolydult méhkasra emlékeztetett, és bennünket is elért ez a futball-láz az esti Juventus-Bayern meccs előtt. A stadionnál már órákkal a kezdés előtt is nagy volt a tömeg, igazi népünnepélyt tartottak a drukkerek. Ami egy-egy ilyen meccs előtt a lelátón zajlik, azt nem lehet szavakba önteni... Lúdbőrös az ember karja, mikor több tízezer ember zengi a csapat indulóját. A Juventus Stadiumban ráadásul nagyon közel vannak a szurkolók a pályához, ezáltal fokozottabb az élmény. A szurkolók mindig készülnek valamilyen koreográfiával is, ennek leírását és a szükséges eszközöket a székekre teszik, hogy a megfelelő pillanatban, valamilyen mintát kirajzolva egyszerre lengjenek a fóliák. Ezúttal a "Be Heroes", azaz "Legyetek hősök" felirat fogadta a játékosokat, mikor kiléptek a pályára. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet nekik, ha engem kiráz tőle a hideg...

Az első félidő után mindenki el volt csüggedve, aztán jött Dybala, aki kis híján felrobbantotta a nézőteret. És az a bizonyos 76. perc! Pont előttünk támadt a Juve, sosem fogom elfelejteni azt a pár másodpercet! Mandzukic nagy ívben kipasszolta a labdát Moratának, ő pedig befejelte középre, éppen az érkező Sturaro lábára. Sakk-matt! A következő percekből csak arra emlékszem, hogy Federica sógora megpróbál kiszabadulni az ölelésünkből, valószínűleg a nyakába ugrottunk a gól után. Kellett neki két fanatikus csaj közé ülnie... :-D Bár kezdetben úgy terveztük, a meccs után beülünk valahova egy nagyobb társasággal, végül szétszéledtünk, és külön-külön ünnepeltünk.

A következő napok aztán újra az édes életről szóltak, ami azt jelenti, hogy végigkóstoltam 3 cukrászda kínálatát, megnéztem a Filmmúzeumot, mókust etettem a Parco del Valentinóban, valamint életemben először -és minden bizonnyal utoljára- megvertem valakit egy PlayStation-ön vívott focimeccsen. Utóbbi igen komoly fegyvertény, mert egy nem éppen kispályás ellenfelet sikerült felülmúlnom, bár nem vagyok benne biztos, hogy a fair play szellemében játszott, valószínűleg hagyott nyerni, de a körülmény mindegy, az eredmény számít. :-)

Szombaton fájjó szívvel intettem búcsút Torinó kisebb-nagyobb csodáinak, de nagyon remélem, hogy hamarosan újra visszatérhetek!

Második állomás: London

A visszaérkezésemet követő második napon (hétfőn) repjegyet kerestünk nekem, szűk 4 hónap után áprilisban hazamegyek néhány napra. A jegyvadászat közben bukkant rá az anyuka egy last minute ajánlatra: másnapra London oda-vissza nevetségesen olcsón. Keddre amúgy is csajos napot terveztünk, mióta itt vagyok, még nem volt példa arra, hogy az anyukával közös programot szervezzünk, pedig nem túlzás azt mondani, hogy barátnők vagyunk. Több se kellett nekünk, este 10-kor megvettük a jegyeket, néhány órával később pedig már Bázel felé autóztunk, onnan indult a járatunk. Az időeltolódásnak köszönhetően nyertünk egy órát, és ottani idő szerint fél 8-kor érkeztünk meg a brit fővárosba.

Egyikünk számára sem ismeretlen a terep: én még a gimnáziumi osztályommal töltöttem itt másfél napot az angliai tanulmányutunk alatt, az anyuka pedig rendszeresen látogatja Fulhamben élő barátnőjét, így a legfontosabb látnivalókat magunk mögött tudva vetettük bele magunkat a kozmopolita nyüzgésbe. A reptérről a belvárosba mentünk, és a The Shard névre keresztelt felhőkarcoló sokadik emeletéről gyönyörködtünk a napfényben fürdő London látványában.

Miután beeszédültünk a lábunk előtt heverő metropolisz lélegzetelállító panorámájába, átsétáltunk a szomszédos Borough Marketbe, és magunka szippantottuk a fűszerek és a virágok illatának elegyét. Egy ropogós szendvicset is elmajszoltunk, mielőtt kimetróztunk volna a Stamford Bridge-re, a Chelsea stadionjához. Kivételesen nem miattam ejtettünk útba egy futball-létesítményt, és bár eredetileg csak vásárolni mentünk, pont akkor indult egy csoport múzeum- és stadionlátogatásra, és csatlakoztunk hozzájuk.

A belvárosba visszatérve Jamie Oliver Covent Garden-ben található olasz éttermében ebédeltünk, majd átsétáltunk a Temze túloldalára, mert jegyünk volt a National Theartre (Nemzeti Színház) délutáni előadására. Eredetileg a Mamma mia!-t szerettük volna megnézni, de keddenként nem játsszák matiné idején. Az adott napi programból végül Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát választottuk, ami nem okozott csalódást. A rendezés elég modern, ettől meg is ijedtem egy kicsit az elején, de imádatom egyik tárgya, a hamisítatlan brit akcentus teljesen elvarázsolt, és kisebb meglepetésre a nyelvezet sem volt érthetetlen. Remekül szórakoztunk, kifejezetten jól döntöttünk, megkockáztatom, jobban jártunk, mint az Abba-musicallel, bár arra is kíváncsi vagyok! :-)

Az előadás után maradt még egy kis időnk, a parton sétálva a London Eye-nál kötöttünk ki, ahol legnagyobb örömünkre a szép idő ellenére is alig voltak. Mivel ez mindkettőnknek kimaradt eddig, úgy döntöttünk, az egyik kabinból csodáljuk meg a naplementét. Ahelyett, hogy megkísérelném a lehetetlent, vagyis szavakba önteném a látványt, feltöltök egy képet, hogy a saját szemetekkel is láthassátok, késő délután kell felszállni az óriáskerékre!

Így búcsúztunk tehát a brit metropolisztól, ahová május 5-én visszatérünk, mert a jegyirodában megláttunk egy plakátot, ami a hamarosan bemutatásra kerülő Doctor Faustust hirdette, Kit Haringtonnal a főszerepben! Azon kevesek közé tartozom, akik nem követik a Trónok harcát, mi több, egyetlen percet sem láttam belőle, de erről a fickóról sokat hallottam, éppen itt az ideje, hogy magam is meggyőzödjek a tehetségéről! :-P

Harmadik állomás: Párizs

Még bőven angol levegőt szívtam, amikor kaptam egy sms-t a barátomtól, hogy ha már ekkora világjáró lettem, csatlakozzak hozzá két nappal később Párizsban, ahol reggel lesz ugyan egy megbeszélése, de utána marad még néhány órája felfedezni a várost. Az első reakcióm az volt, hogy a londoni reptér közepén hangosan felnevettem, majd az anyuka közölte, hogy ilyen lehetőség csak egyszer van, nem hagyhatom ki, a nyakába ugrottam, amitől majdnem elhasaltunk. Mondtam már, hogy óriási mázlim van ezzel a családdal?

36 órával később már a Charles-de-Gaulle őrült forgatagában kavarogtam, hogy megtaláljam a sofőrt, aki a Trocaderón, az Eiffel-toronnyal szemben tett ki. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az első látogatást követően 4 hónappal újra ott állhatok majd, ráadásul ezúttal átérezhettem, miért hívják a szeremesek városának (is). Ahogy az a képen is látszik, sajnos az idő nem volt kegyes hozzánk, ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat.

Egy kiadós ebéd után a Notre-Dame-ot vettük célba, és ezúttal se Isten, se ember nem tántoríthatott volna el attól, hogy belülről is megcsodáljam. Számomra hatalmas csalódás volt, sokkal-sokkal többre/szebbre számítottam, de miután felmásztunk a tetőre, az elénk táruló panoráma mindenért kárpótolt. Miután körbesétáltuk a szigetet, betértünk a francia pékséglánc, a Paul egyik üzletébe azért a mennyei szendvicsért, amihez fogható nem létezik.

A délután nagy részét a Montmarte-on töltöttük, és céltalanul bolyongtunk a hangulatos kis utcák között, majd újra megcsodáltuk közös kedvencünket, a Diadalívet. A Champs-Elysées-n csatangolva aztán előbújt a gyermeki énünk, de csak a Disney Store-ban szellemültünk át teljesen az 5 évesek szintjére. :-)

Nagyon hamar elrepült a nap, újra a mostanában második otthonommá váló reptéren találtam magam. Nem gondoltam volna, de a nap fénypontja egyértelműen a búcsúzás után volt: most először nekem is megdobogtatta a szívem Párizs! Nos, ezért nevezik a fények városának!

Negyedik állomás: Nizza

3 nap elteltével ismét útra keltem, méghozzá megint az anyukával, ezúttal azonban dolgozni mentünk. Újságíróként a nyári labdarúgó Európa-bajnokság egyik helyszínére rendelték ki, hogy megnézze, milyen körülmények várnak majd a kontinens legjobb focistáira. Vihetett magával plusz egy főt, és mivel az apuka dolgozott, engem kért meg, hogy kísérjem el, hátha még a segítségére is lehetek. (Kell még bizonyíték, hogy kész főnyeremény nálunk dolgozni?)

Reggel 7-kor még havazott, mikor elindultunk itthonról, 3 órával később pedig alig győztük ledobálni magunkról a 17 fokos melegben a sok réteg ruhát. Róma örök szerelem, de joggal lehet féltékeny Nizzára. Ha nem város, hanem férfi lenne, Casanovának hívnák. Az azúrkék tenger csillogó vize, a pálmafás sétány, a mediterrán házak mindenkit rabul ejtenek, én sem vagyok kivétel. A reptértől mindössze 4 kilométer a belváros, rögtön egy fagyizó felé vettük az irányt, és tölcsérrel a kezünkben napfürdőztünk a strandon. A szállodai szobánkat csak kettőkor lehetett elfoglalni, addig felkaptattunk a várba, onnan gyönyörködtünk a tájban.

A szállodába érve újra bizonyosságot nyert, hogy én vagyok a Föld legszerencsésebb embere, mert bár az előbbi látvány sem volt utolsó, a szobánkból elénk táruló kép maga a Paradicsom! Ha van mennyország, azt ilyennek képzelem!

A délután hátralévő részében dolgoztunk, majd este egy kellemes atmoszférájú étteremben vacsoráztunk néhány másik újságíróval, akik szintén hasonló okból tartózkodtak a városban. Másnap reggel korán keltünk, hogy a piaci sátrak között barongolva magunkba szívjuk a francia riviéra illatát. Az igazi tengeri szivacstól a virágokon és a fűszereken át a szappanokig minden megkapsz, és az ágak az előzetes várakozásokkal ellentétben nem (mindig) súrolják a csillagos eget. A kézzel készített levendulaszappanból, és a kémcsőben kapható fűszerekből jól beraktároztunk, majd újra munkáho láttunk, a stadionból egyenesen a reptérre mentünk, és késő este már a saját ágyamban hajtottam álomra a fejem.

Ahogy az a fentiekből is kiderül, sosem tudhatjuk, mikor és hogy alakul az élet, ezért igyekszem minden lehetőséget kihasználni. Végtelenül hálás, de mindenekelőtt szerencsés vagyok, hogy ebben a törekvésben sokan támogatnak. Holnap nemzeti ünnep, a márciusi ifjakra emlékezünk, mit is kívánhatnék nektek? Legyen bátorságotok elindulni az álmaitok felé vezető úton! Ne féljetek az akadályoktól, semmi sem lehet rosszabb annál, mint ha meg sem próbáljátok! A vízilabdázóktól szoktam hallani, hogy szerencséje annak van, aki tesz is érte! Az elmúlt másfél év, az erről szóló 100 bejegyzés bizonyítja: nincs lehetetlen, csak tehetetlen! Nem kell, hogy nemzeti forradalmat indítsatok el, ha elégedetlenek vagytok! A saját világodat változtassátok meg!

Ha vagytok olyan szerencsések, hogy a munkaszüneti napokat nem munkával töltitek, szánjatok néhány percet arra, hogy megosztjátok velem, hogyan kapcsolódik az én történetem a ti életetekhez! A mielőbbi viszontolvasásig sok puszit küldök Svájcból!

Adri

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm az előző bejegyzéshez kapcsolódó visszajelzéseket, el sem tudjátok képzelni, mekkora öröm nekem, ha segíthetek! Éppen ezért folytatom is a sorozatot, és közkívánatra ajánlok nektek néhány olyan helyet, amit nagyrészt csak a helyiek ismernek.

Ha már torkig vagytok az öntelt tekintetű császári szobrokkal, ha már szédültök a barokk giccstől, és az összes "kötelezőt" végigjártátok, vagy épp ezek helyett kerestek valami mást, akkor most jó helyen jártok! Az alábbiakban megmutatom nektek Róma kevésbé ismert, 21. századi arcát, ahol a "kockák", a kortárs- és az utcaművészet szerelmesei, a sorozatok rajongói és a piacok szerelmesei is megtalálják számításaikat.

1. VIGAMUS - The Video Game Museum of Rome (https://www.vigamus.com/en/)

Via Sabotino, 4 - 00195, Roma

Megközelítés: Metro A - Lepanto megálló

Igen, jól olvastátok, nyitottak egy múzeumot a videójátékoknak! Aki ismer, tudja, ez egyáltalán nem az én világom, de ettől majdnem dobtam egy hátast. Amikor egy esős vasárnapon felhívott Elsa, hogy ide készülnek, és szeretné, ha velük tartanék, kissé szkeptikusan mondtam igent. Azt hittem, a kockákon és a visítozó gyerekeken kívül - akikből akkortájt bőven kijutott nekem - senki sem jár ide, de nagyot tévedtem! Néhány héttel később ez volt az első és egyetlen olyan hely, amit én mutattam meg a tősgyökeres, a szülővárosáról mindig naprakész infókkal rendelkező Marcónak, és a cimborámat is elvittem egyszer, hogy legyen olyan délután, amikor csak ő van figyelem középpontjában. És itt szembesültem azzal, hogy felettem is eljár az idő (ezen a ponton ejtsünk néhány könnycseppet megboldogult ifjúságom emlékére :-D), mert bizony már a Tetris is múzeális darabnak számít...

Egy szó mint száz,  mi, huszonévesek is jól éreztük magunkat, és a 7 évesem is remekül szórakozott, de voltak ott apukák, sőt, nagypapák is, akik sokkal lelkesebbnek tűntek, mint utódjaik. Az ötletgazdák egy múzeum és egy játékterem adottságait vegyítették mesterien, létrehozva ezzel a videójátékok szerelmeseinek mennyországát. A ritkaságnak számító relikviák megtekintése után kibújhat belőlünk a gyermeki énünk, és 2 interaktív teremben, nagyjából kéthetente változó listából választhatjuk ki, mivel szeretnénk múlatni az időt. Van itt Nintendo, PlayStation, Wii, XBox, GameCube, meg minden, amiről még soha életemben nem hallottam, és a Super Mariótól a Halo 5-ön át a Guitar Heroes-ig egy tucat játékot kipróbáhattok. Itt tehettek egy virtuális túrát.

Keddtől vasárnapig 10:00-től 20:00-ig tiétek a terep, hogy újra gyerekek legyetek, vagy megmutassátok a csemetéknek, mivel játszottak anno az ősök. A teljes árú belépő 8€-ba kerül, 6 és 14 éves kor között 6€, 6 évnél fiatalabbnak és a sajtó képviselőinek ingyenes. (Duésoknak üzenem, hogy elfogadták a sajtóigazolványomat. Első alkalommal csak nehezen adták be a derekukat, másodszor írtam nekik egy mailt, mielőtt mentem, és a blogot adtam meg referenciaként, szóval nem feltétlenül kell aktívan a médiában tevékenykedned.)

2. Dorothy Circus Gallery (https://www.dorothycircusgallery.com/)

Via dei Pettinari, 76 - 00186, Roma

Megközelítés: a Campo de' Fioritól 5 perc séta.

Hogy mi az előnye annak, ha az egyik legjobb barátnőd művészettörténetet tanul? Például az, hogy megmutatja neked a legizgalmasabb kiállítóhelyeket. Ezek közül nálam egyértelműen az Alexandra Mazzanti Baldi által alapított, a pop-szürrealizmus és figuratív művészet fellegváraként működő galéria a kedvencem. Az egyetlen olyan általam ismert modern művészeti múzeum, amely teljesen levett a lábamról, és életemben először nem azzal foglalkoztam, ki és mennyit drogozott az alkotófolyamat alatt. Jelenleg Ron English Sugar High című tárlatát lehet megtekinteni (2016. március 30.-ig), aztán áprilistól egy iráni művész, Afarin Sajedi képeit lehet megcsodálni. (Nagyjából kéthavonta van váltás.)

A szuper honlapjuk mellett erősen ajánlom a Facebook-oldalukat is, ahol rendszeresen tájékoztatják a nagyérdeműt az aktuális kiállításokról, melyek ingyen látogathatóak! Ha találsz egy ízlésednek és anyagi helyzetednek is megfelelő képet, akár meg is veheted, és ha már ott jársz, a könyv- illetve játékboltjukat is vedd célba, bár ide sem árt bankóktól dagadó pénztárcával érkezni. Nem feltétlenül azért, mert drága (az!), sokkal inkább azért, mert lehetetlen ellenállni a csábításnak, ha egy dolog megtetszik, választasz mellé kettő másikat.

3. Storia E Magia (https://www.storiaemagia.com/)

Via Ottaviano, 32 - 00192, Roma

Megközelítés: Metro A - Ottaviano megálló

Ki szeretne egy mini Havas Jon-t a polcára (ha már az igazit sajnos nem lehet)? Ki szeretné megvenni Harry Potter pálcáját? Esetleg valamilyen replikát a Star Wars-ból vagy A gyűrűk urából? Na, kérem, itt minden van, amiről egy fanatikus álmodozik. A kulcstartóktól a forgatások néhány eredeti kellékéig bármit beszerezhetsz, az Artúr király legendájához kapcsolódó entyem-pentyemekről nem is beszélve. És ha valakinek ez sem lenne elég, az antik civilizációk, a középkor vagy a sárkányok világában is körbenézhet egy kicsit. A honlapjuk legalább annyira klassz, mint az üzlet: virtuálisan körbejárhatjátok a boltot, a katalógusban pedig átböngészhetitek a kínálatot. Az egyetlen negatívum, hogy a weboldal csak olasz nyelven érhető el, de legalább van hol elkezdeni a nyelvtanulást. :-)

4. M.U.Ro. - Museo di  Urban Art di Roma (https://muromuseum.blogspot.ch/)

Az egyetemen szabadkreditben felvettem egy korstárs művészetekkel kapcsolatos órát, méghozzá azzal a szándékkal, hogy közelebb hozzam magamhoz ezt a stílust. A szeminárium vezetőjének köszönhetően elértem a célom, a street art (utcai művészet) azóta kifejezetten érdekel. A Quadrado negyedben sétáltam egyszer, amikor láttam, hogy egy népes csapat a házfalakat díszítő gigantikus képeket elemzi. Több se kellett nekem, azonnal "meginterjúvoltam" a csoportvezetőt, így találkoztam a projekttel, mely a római utcaművészetet hivatott bemutatni. Még aznap délután jelentkeztem a következő túrájukra, méghozzá az angol nyelvűre (az olaszt elég erősnek éreztem ahhoz, hogy érdemben tudjak beszélgetni a látottakról). Mit ne mondjak, rendhagyó, és azóta is páratlan élményben volt részem. Végre egy intézmény, amely kilép a négy fal közül, és a vizuális elemeken kívül az adott kerület történetével is megismerteti a látogatót. Séta helyett választhatjátok a biciklis túrát is, hogy a kellemeset a hasznossal összekötve lemozogjátok a tészta és a fagyi által bevitt sok ezer kalóriát. Az időpontokat és az árakat megtaláljátok a fent megadott honlapon.

5. Mercatino (https://www.mercatinousato.com/)

Habár a szó végén kicsinyítőképző van, egyáltalán nem piacocskáról lesz szó a következő néhány sorban. A Mercatino tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas, fedett bolhapiac, a városban (és az egész országban) több helyen is megtaláljátok az üzleteiket. A kínálatban tényleg minden szerepel: használt ruha, lakberendezési cikkek, könyvek, játékok, háztartási cikkek. A fogadó családommal jártam itt először, aztán egyre gyakrabban visszatértem. Ha nem akarsz venni semmit, akkor is érdemes végigjárni mondjuk egy eső áztatta délutánon. Mi vettünk egyedi, kézzel készített díszeket a karácsonyfára, Armani szoknyát 3 euróért, bőrdzsekit 15 euróért. De találtam már szuper, Rómáról szóló foglalkoztatókönyvet a cimborámnak, amit azóta is előszeretettel használ. Volt benne színező, matrica, 3D-s kép a Colosseumról, stb... És Marco itt vett egyszer egy sakktáblát a nagypapájának, melynek figuráit az ókori Róma híres személyeiről mintázták. Ha a mini Colosseum és néhány hűtőmágnes helyett szeretnél valami egyedi szuvenírt, itt a helyed!

6. Giardino Giapponese - Istituio Giappionese di Cultura

(https://www.jfroma.it/index.php?option=com_content&view=article&id=42&lang=it)

Via Antonio Gramsci, 74 - 00197, Roma

Megközelítés: Metro A - Flaminio megálló/ 3-as vagy 19-es villamos - Belle Arti megálló/ 52-es busz - Don Minzoni megálló/ 982-es busz - Buozzi/Don Minzoni megálló

Az első és legfontosabb dolog: a türelem rózsát terem. A nyugalom oázisa csak és kizárólag a honlapon megadott időpontokban, telefonos egyeztetés után látogatható - már ha vagy olyan szerencsés, hol elcsíped valamelyik fennmaradó helyet. Merthogy a Japán Kultúrintézet 2015. október 30. óta látogatható kertje akkora népszerűségnek örvend, hogy nemhogy hetekre, de hónapokra előre sem nagyon lehet szabad turnust találni. Raffa barátnőmnek sikerült, miután 5 hónapig a telefonon csüngött, és ódákat zengett róla. Márpedig ha valakinek bízom az ízlésében, akkor az ő. (Kivételt a férfiak képeznek, de ez is csak a hasznunkra válik, legalább nem veszünk össze rajtuk. :-D) Patatino is szentül állítja, hogy ha szeretnék fél óra nyugalmat, akkor ide kell mennem, úgyhogy amint alkalmam nyílik, megyek, addig is ajánlom, hátha valamelyikőtöknek sikerül bejutnia.

7. Galleria Sciarra

Via del Corso, 239 - 00186, Roma

Ha vágytok a művészet egy kis csodájára, de nem akartok hering módjára sodródni a múzeumok tömegében, válasszátok a Palazzo Sciarrát! Meg kell hagyni, elég bizarr leírni, hogy Róma legforgalmasabb utcáján rejtett szépségre bukkanhatunk, de ez az igazság. Még csak kerülni sem kell érte, a Via del Corsón mindenki elhalad legalább egyszer. Helyszínünk 1882-ben épült, a "dekorációt" pedig Giuseppe Cellini készítette 1885 és 1888 között. A freskók a különböző "nőtípusokat" ábrázolják: a szemérmest, a mértéktartót, az erőst, az alázatost, az óvatost, a türelmest, a jóindulatút, a feleséget, a hűt, a szeretetre méltót, az irgalmast, a kertről gondoskodót, a zenei szórakoztatót, az udvarias beszélgetőtársat és a gyermekekről gondoskodót. Napjainkban az épület egy irodaháznak ad otthont, így az asszonyi princípiumokat jelképező műalkotást hétfőtől péntekig, munkaidőben vehetitek csak szemügyre, akkor viszont mindenképpen tegyétek meg!

8. Basilica sotteranea di Porta Maggiore

Via Prenestina, 17 - 00185, Roma

Megközelítés: Metro A - Manzoni megálló vagy villamossal/busszal a Porta Maggiore megálló.

Gyanítom, hogy az egy négyzetkilométerre eső templomok számában Róma a tabella éllovasa. Nem sokat túlzok, ha azt mondom, minden sarkon akad egy, és nem számít, melyikbe térünk be, mindegyik tartogat valami különlegességet. Ezek között is egészen egyedülálló a Basilica di Porta Maggiore, ami a földfelszín alatt található. 1917. április 23-ig senki sem tudott a létezéséről, ezen a napon fedezték fel a Róma-Nápoly vasúti pálya építési munkálatai közben, a mai Porta Maggiore vonatállomás közelében. Ahogy az lenni szokott, a templom történetével kapcsolatos hipotéziseknek se szeri, se száma. A legvalószínűbb elmélet szerint szentély volt, amit Claudius császár uralkodása alatt terveztek, de azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy temetkezési helyként építették Augustus hatalmának végén, esetleg a Tiberius-éra elején. Annyit mindenesetre sikerült pontosan felmérniük a szakembereknek, hogy a földfelszín alatt 9 méterrel elterülő bazilika 3 egységből áll. A művészettörténeti részletekkel most nem untatnék senkit, a látogatást ellenben erősen javaslom. Mivel ez még ma is régészeti területnek számít, egyénileg erre kizárólag előzetes egyeztetést követően van lehetőség, ha jól tudom, minden hónap második és negyedik vasárnapján.

9. Il Bunker di Mussolini (https://www.bunkerdiroma.it/villatorlonia/english.html)

Via Nomentana, 70 - 00161, Roma

Megközelítés: 62-es, 82-es busz - Nomentana/Trieste megálló

Valójában 3 bunkerrel is rendelkezett a Duce az olasz fővárosban: a Piazza Venezián és az EUR-ban is van egy, amelynek bejárata ma a Palazzo degli Uffici-ból nyílik. Azt sajnos nem tudom, hogy ezek nyitva állnak-e a nagyközönség előtt, abban viszont biztos vagyok, hogy a Villa Torloniában tehetünk egy föld alatti látogatást. Rómában azt imádom a legjobban, hogy az általam kevésbé kedvelt történelemkönyvek lapjai színes-szagos valósággá válnak. Ennek egyik ékes példája a Villa Torlonia, ami egy gyönyörű, pálmafákkal sűrűn ékesített közpark. Itt található Mussolini egykori rezidenciája is, mely manapság a Villa Torlonia múzeumegyütteséhez tartozik és szoborkiállításnak ad otthont. A nagyjából 60 perces bunkertúrára csak és kizárólag előzetes egyeztés után, idegenvezetéssel van lehetőség. A levegőtlen és szűk tér miatt nagyon szigorú biztonsági intézkedéseket kell betartani. Bár a látogatás önmagában nem rejt veszélyeket, az előbb említett körülmények miatt klausztrofóbiások, tériszonnyal küzdő és pánikrohamra hajlamos személyeknek nem tanácsos bemenni. A kényelmes cipő és öltözet szintén előírás. Mielőtt elmerülnétek a történelem egy sötét bugyrában, jó tudni, hogy a Villa Torlonia föld alatti részében radon gáz jelenlétét mutatták ki a múltban, de ezt a problémát orvosolták és folyamatosan ellenőrzés alatt tartják az érintett területet. Fényképek és egyéb felvételek készítése szigorúan tilos, így kénytelenek lesztek megelégedni az írásos beszámolómmal. Nem mintha a gimnázium utolsó éve alatt nem lett volna egyértelmű, tavaly  kézzel fogható bizonyítékot kaptam arról, hogy Benito kissé paranoiás (is) volt. És ahhoz sem kell Nobel-díjas orvosnak lenni, hogy valamilyen agyi defektus jelenlétére gyanakodjunk, ami hatást gyakorolt a Duce elméjére. Az túravezetők felkészültsége páratlan, és bár a látvány nem túl izgalmas, így is a kelleténél jobban el lehet képzelni, milyen lehetett ezen korszak mindennapi valósága. Engem leginkább a Terror Háza alagsorára emlékeztetett a hely, és bár semmi horrorisztikus élményben nem volt része, az 50. perc környékén alig vártam, hogy lássam a napfényt. Lelkileg nagyon megrázó élményre készüljön, aki vállalkozik a fasiszta kitérőre, a 7 eurós belépőjegyet bőven megéri kifizetni!

ÉTTERMEK

Ha nem vagyunk elég alaposak, Rómában hatalmasat lehet csalódni az olasz gasztronómiában, és sajnos nem pozitív irányban. Egyszeri turistaként a történelmi központban elsőre lehetetlen küldetésnek tűnik mindenféle szempontból élményt nyújtó vendéglátóhelyet találni. Hol a kiszolgálás szörnyű, hol a tányéron lévő kupac, amit ételnek neveznek… De fel a fejjel, van remény! Szűk 10 hónap személyes tapasztalatai alapján összeállítottam egy listát arról, mire figyeljünk, ha éttermet választunk, és azokról a helyekről, ahol jót és jól ehetünk.

Tippek és trükkök a római gasztroélményhez

Egy olasz barátom a következőképpen fogalmazott egyszer: „Kétféle étterem létezik. Az egyik az „igazi olasz”, ami általában családi vállalkozásként működik, és minimum itáliai, de inkább házilag előállított alapanyagokból készítik el a vacsorádat. A másik a „turistacsalogató”, ahol a minőség csak beteljesületlen ígéret.” Saját tapasztalataim alapján én is mondhattam volna mindezt, teljesen egyetértek vele. De hogyan lehet megkülönböztetni ezt a két prototípust?

„We are against war and tourist menu!” Egy igazi olasz vendéglátóhelyen nincs turistamenü! Ha azt látod az étlapon, hogy 10-15 euróból kihoznak neked egy 3 fogásos ebédet, és az ár még az italt is tartalmazza, akkor pont eleget láttál ahhoz, hogy menekülőre fogd! Bennfentes tipp: az igazán jó helyeken találsz fekete táblát, amin krétával felsorolják a napi kínálatot. Elsőre hülyeségnek hangzik, én is nevettem, de ahol veszik a fáradtságot, hogy így írják ki a napi választékot, az már árulkodó!

Az olaszok utálják, ha leszólítják őket az utcán, éppen ezért nem is mennek olyan étterembe, ahol a pincérek így szereznek vendéget. És az a tulajdonos, aki ismeri és szereti a vendégeit, nem is teszi meg. (Figyeljétek meg, hogy az olaszokat nem is szólítják le!)

Harmadik gyanús pont: az étlap tartalma. Nincs milánói makaróni (erről speciel a csizmában még SENKI nem hallott, egy magyar gasztroforradalmár agyszüleménye lehet), nincs spagetti húsgolyóval, és főleg nincs hawaii pizza! Ne csak a saját, de mások hibáiból is tanuljatok: velem konkrétan megtörtént, hogy kizavart a pincér, amikor megkértem, hogy a sonkás pizzámra tegyenek egy kis ananászt is. Nagy általánosságban az is elmondható, hogy a cappuccino és a kávé nem szerepel az étlapon, mert az olaszok nem kávéznak az étkezések alatt.

Azt pedig talán mondani sem kell, hogy a személyzet jól öltözött, és legalább egy olasz dolgozik az étteremben. Ezt mindenféle előítélettől mentesen mondom: egy igazi olasz étteremben általában a személyzet minden tagja, de nagy részük biztosan olasz. A legárulkodóbb jel viszont biztosan az, ha a vendégek döntő többsége olasz – ebben az esetben jó helyen járunk! :-)

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a kint töltött hónapokat helyiek társaságában tölthettem, megismerhettem néhányat a rómaiak kedvencei közül is. Az alábbiakban összeszedtem a legemlékezetesebb étkezéseim helyszíneit, melyeket jó szívvel ajánlok másoknak is! És hogy ne csak az én véleményem számítson, megkérdeztem a helyi ismerőseimet is, ők hová járnak szívesen.

Hasznos tudnivalók:

Szieszta idejére (általában 15:00-19:30) az éttermek 99%-a bezár.

Az étlapon az alábbiak szerint találjátok a fogásokat: antipasti (előételek), primi piatti (első fogás), secondi piatti (főétel), dolci (desszert).

1. Ristochicco (https://www.ristochicco.it/en/)

Borgo Pio, 186 – 00193 Roma

Megközelítés: Metro A – Ottaviano megálló vagy 40-es busz – Borgo Sant’Angelo megálló

Mamma mia! Nagyjából ennyi jön ki a szádon, miután hiábavaló kísérleteket teszel arra, hogy egy ebéd/vacsora után felállj az asztaltól. Ha költő lennék, már lenne egy Óda Robertóhoz című versem, mert amit a séf (és egyben tulajdonos) művel a konyhában, az maga a csoda.  Nem hivatalos adatok szerint ő készíti a világ legjobb spaghetti carbonaráját, amelyet heves bólogatással meg is tudok erősíteni. A porcinis és szarvasgombás húsgolyójukra nincsenek szavak, és ha szeretitek a tengeri herkentyűket, akkor a kagylós spagettit se hagyjátok ki! (Pizza nincs!)

Ahogy az a képen is látszik, az ételeket gyakran serpenyőben szolgálják fel, meg kell hagyni, van egy varázsa is. A kockás terítők és függönyök, illetve a polcokon sorakozó palackok különleges hangulatot teremtenek, amit a kiszolgálás színvonala csak tovább fokoz. A falon fekete táblákon az aktuális napi kínálat olvasható, amely a szerint változik, mit sikerült éppen beszerezni. (Ez főleg a halakra és a desszertre vonatkozik.)

Nagyszerű helyen, az egyik kedvenc római utcámban, a Borgo Pión található, a Vatikán és az Angyalvár között. Éppen ezért remek választás egy kimerítő vatikáni látogatás előtt/után ebédidőben (12:00 és 15:00 között), vagy egy romantikus éjszakai városnézés előtti vacsorára (19:00 és 23:00 között).

2. Lo’steria (https://www.lo-steria.it/)

Via dei Prati della Farnesina, 61 – 00135 Roma

Megközelítés: 32-es, 69-es busz – Ponte Milvio megálló

Ha annyit mondok, hogy negyed órás kényelmes sétával elérhető a Stadio Olimpicótól, sejthetitek, miért ez volt az egyik törzshelyünk. Szinte minden meccs után betértünk ide, és soha, de soha nem ért minket csalódás. Az étlapjuk pont olyan, mint az olasz konyha: egyszerű, de nagyszerű. Supplíval alapoztunk, aztán jöhetett egy tányér bombolotti dell’amatriciana. A desszertet sosem tudtuk megkóstolni, mert vagy degeszre ettük magunkat, és nem maradt hely az édességnek, vagy olyan későn mentünk, hogy annak is örültünk, ha bekönyörögtük magunkat egy adag tésztára. :-)

A hagyományos ízeket modern környezetben kóstolhatjuk meg. A legtöbb római étteremmel szemben tágas a tér, nem érzed úgy, hogy össze vagy nőve a mögötted ülővel. A pincérek kedvesek, és bár angolul nem mindegyikük beszél, ez senkit ne tartson vissza attól, hogy náluk egyen! Már csak azért se, mert a recepteket megosztják a vendégeikkel! Nekem elhihetitek, ez igazán nagy szó, egy-egy családi finomság elkészítésének leírása sokszor többet ér, mint a Vatikáni Múzeum kincsei! Szóval minden nap más ételről lehet olvasni az étterem közepén álló, táblává alakított oszlopon.

Ha ebédelni jövünk (12:30-14:30), sétálhatunk egyet a Tevere partján vagy napfürdőzhetünk a Ponte Milvión, ahol megcsodálhatjuk a szerelmesek által elhelyezett lakatokat, vagy elképzelhetjük, ahogy Federico Moccia kultikussá vált regényében (A felhők fölött 3 méterrel) Babi elolvassa Step címadó szerelmi vallomását, amit épp ide festett fel. Vacsora idején (19:30-23:30) pedig belevethetjük magunkat a környék éjszakai nyüzsgésébe, vagy megtömhetjük a bendőnket egy hamisítatlan olasz sportesemény előtt és/vagy után.

3. Pommidoro

Piazza dei Sanniti, 44 – 00185 Roma

Megközelítés: 2-es, 3-as, 19-es villamos – Reti megálló

Az 1926-os nyitás óta ugyanaz a család vezeti az éttermet, melynek nívója a helyiek körében mit sem változott az elmúlt évtizedek alatt. Talán az egyetlen olyan hely a városban, ahol soha nem hallottam más nyelvet az olaszon kívül. Igaz, csak háromszor voltam itt, így lehet, hogy ez a megállapítás nem mérvadó, de ez akkor is figyelemre méltó, tekintve, hogy a San Lorenzo igencsak felkapott lett az utóbbi időben, és a Termini is kellő közelségben van egy esetleges turistaáradathoz.

A „mellőzöttség” egyik oka az lehet, hogy nincs például weboldaluk, így a modern kori látogató aligha talál rá az előzetes keresések során, maximum belefut, amikor elsétál az épület mellett. Márpedig az elég átlagos, magamtól aligha jutna eszembe bemenni. És mekkora hibát követnék el! Az ételek ugyanis fantasztikusak. A hagyományos római ételek mellett a hely specialitását, a grillhúsokat muszáj kipróbálni! Nagyon szeretem a vadat, egyáltalán nem meglepő, hogy a vaddisznó lett a kedvencem az étlapról, amit a séf ajánlatai között találtok. És a csokitortájuk… Mamma mia!

Van még egy érvem a hely mellett: az árak. Tisztán emlékszem, hogy az antipastóért (előétel), a főételért és a desszertért összesen 25 eurót fizettem az itallal együtt. Ez a kb. 7500 Ft-os összeg római viszonylatban igen olcsónak számít. Vannak szabadtéri asztalaik is, de én inkább a belső teret javaslom, ha csendes ebédre/vacsorára vágytok, mivel egy forgalmas utcán található ez a gyöngyszem. Arra készüljetek, hogy a pincérek alig beszélnek angolul (ez egy kevésbé frekventált helyen teljesen megszokott), az étlapon viszont angolul és németül is fel vannak tüntetve a fogások, így túl nagy bonyodalom nem érhet benneteket.

Az olasz kultúra rajongóinak külön megjegyzem, hogy ez volt a filmrendező Pasolini törzshelye, és napjaink olasz hírességei is gyakran megfordulnak az étteremben. Itt esett meg velem egyszer, hogy a mögöttem lévő asztalnál az olaszok két úszólegendája, Federica Pellegrini és Filippo Magnini evett.

4. La Tavernaccia da Bruno (https://www.latavernacciaroma.com/)

Via Giovanni da Castelbolognese, 63 – 00153 Roma

Megközelítés: 8-as villamos – Stazione Trastevere megálló vagy 170-es, 719-es, 781-es busz – Stradivari megálló

A Trastevere Róma egyik méltán népszerű kerülete, melynek hangulata páratlan. Nincs jobb, mint egy napsütötte délutánon a szövevényes utcákat járva magunkba szívni a fölöttünk lengedező, frissen mosott ruhák illatát, majd beülni egy hangulatos bárba vagy étterembe. Például ebbe a barátságos, családilag működtetett helyiségbe, amely rácáfol a nevére. (Olaszul az -accia végződés valamilyen rosszra utal, például amikor azt mondják, hogy „oggi é una giornataccia”, az magyarul annyit tesz: „ez egy ramaty nap”.) A tavernát 1968-ban nyitotta meg az umbriai származású Bruno Persiani, jelenleg a lányai, Patrizia és Paola vezetik az üzletet, a konyhában pedig Patrizia szardíniai férje, Giuseppe Ruzzettu sürgölődik.

A családi gyökerek az étlapon is visszaköszönnek, Umbria, Szardínia és Róma legjobb ízeit találjátok egy helyen. Egyszer jártam csak itt szicíliai barátommal, Giovannival, akivel a gasztronómián keresztül mindhárom régiót bejártuk. Előételként sonkát rendeltünk sárgadinnyével, majd amatricianát ettünk, végül megkóstolhattam a fatüzelésű kemencében sütött sertéshúst.  Az étlap a szezonális alapanyagok miatt folyamatosan változik, de a kemencében sütött, ropogós pizzát és a lasagnát egész évben megkóstolhatjuk.

Ebédelni 12:30 és 15:00 között, vacsorázni pedig 19:30 és 23:30 között lehet, szerdánként zárva vannak. Az asztalfoglalás erősen ajánlott, hiszen a 75 szabad helyre nagyjából háromszor annyi jelentkező van, főleg hétvégén. A vacsorát azonnal le is lehet mozogni egy kiadós folyóparti sétával, vagy belevethetjük magunkat a kerület lüktető éjszakai életébe.

5. Osteria del Sostengo (https://ilsostegno.it/)

Via delle Colonnelle, 5 – 00186, Roma

Megközelítés: 5 perc séta a Pantheontól

Szokták mondani, hogy egy római étterem minél messzebb van a főbb nevezetességektől, annál jobb. Ez többnyire igaz is, de kivétel erősíti a szabályt. Egy barátom egyik este elvitt bennünket a kedvenc éttermébe, amit Róma egyik rejtett kincseként írt le nekünk. Nem sokat tévedett, mert hiába van központi helyen, viszonylag kevesen tévednek be ide. Ennek ellenére az asztalfoglalás ajánlott, mert a helyiek is szívesen jönnek. Hála Patatino előrelátásának (és helyismeretének), az étterem leghangulatosabb asztalát kaptuk meg, néha az volt az érzésem, hogy egy toszkán villa pincéjében eszünk. A fal egy része kővel van burkolva, a belső helyiség pedig rózsaszínre van meszelve.

Az étlap itt is viszonylag egyszerű, de kiváló. Előételként kóstoljátok meg a szárított marhát rukkolával és mozzarellával, majd rendeljetek ricottával és spenóttal töltött raviolit. A St. Valentine boros borjút vétek lenne kihagyni, de a sült bárányt is erősen javaslom. És ha még fér belétek, akkor koronázzátok meg az estét egy szelet forró csokis tortával vagy fagyival.

Mivel a központban van, ebédidőben (12:30-15:00) és vacsorára (19:30-23:30) is remek választás. Én inkább utóbbit ajánlom, mert utána tehettek egy nagy sétát az esti fényekben fürdő belvárosban: a Pantheon csak néhány lépés, a Piazza Navona is nagyon közel van, de a Trevi-kút, a Piazza Venezia és a Spanyol-lépcső sem több 20 perces, kényelmes sétánál.

6. La Base (https://www.labaseristorante.it/homepage_en/)

Via Cavour, 270/272 – 00184, Roma

Megközelítés: Metro B – Colosseo vagy Cavour megálló, 300 méterre a Fori Imperialitól.

Ezt a helyet több szempontból is nagyon szeretem, éppen ezért oldalakon keresztül tudnék írni róla, de igyekszem rövidre fogni. Szerintem az már kiderült, hogy nem vagyok az éjszaka császárnője, de ha mégis áttáncoltunk egy-egy éjszakát, itt hajnaliztunk (ez a reggelit megelőző étkezést jelenti a baráti körünk nyelvhasználatában). Már majdnem pirkad, amikor 5:00-kor lehúzzák a rolót, addig viszont annyit ehetsz, amennyi csak beléd fér. (A konyha hajnali fél 5-kor zár, ha lehet, ne 4:29-kor essetek be, mert lehet, hogy az enyémnél kevésbé jó tapasztalatokat szereztek majd.)

Azon kevesek egyike, ami szieszta idejére sem zár be, így déltől hajnali 5-ig akkor jöttök, amikor a korgó gyomrotok jelez. Ennél központibb központi helyet nehezen találni, a Colosseumtól és a Piazza Veneziától 10 perc séta, de a Trevi-kút sincs sokkal messzebb, ezért egy kimerítő városnézős nap közepén vagy végén is tökéletes választás. Az asztalfoglalás itt is javasolt, annak ellenére is, hogy nem egy Michelin-csillagos étterem, ahol Róma kulináris csodáit fogjátok megkóstolni, és nem is „tipikus olasz” hely. Ennél sokkal fontosabb tényező, hogy ízletes, kiadós ételeket kaptok jó áron. Ennek megfelelően megy is a szekerük, helyiek, turisták és közismert személyek is szívesen válogatnak az igencsak terjedelmes étlapról. Ha vagy olyan szerencsés, mint mi voltunk 2015 márciusában, simán előfordulhat, hogy hajnali fél 3-kor James Franco, akarom mondani JAMES FRANCO(!) kér tőled rágót,  (még jó, hogy a 2014-es budapest műkorcsolya Európa-bajnokság óta mindig van nálam…), de az is személyes tapasztalat, hogy A kapitány, Francesco Totti sem kerüli el nagy ívben az amerikai hangulatot árasztó helyet. És az sem ritka, hogy az olaszok kedvenc énekesei, Tiziano Ferro vagy Marco Mengoni hangja nem az éterben, hanem valamelyik asztalnál csendül fel a vendégek legnagyobb örömére.

Nehéz kiemelni bármit is a 16 oldalon keresztül listázott fogásokból és italokból, mert bármit ettem, mindig nagyon finom volt, de azért van egy-két tippem. Ha már unjátok a paradicsomot és vagy elér benneteket a tésztaundor, válasszátok a zeppolettát, azaz a mozarellával, zuccinivel és szardellával töltött golyót, amiből nem lehet eleget enni, vagy a pármai sonkás focaccettát, ami olyan finom, hogy arra szavak sincsenek. Az egyik kedvencem a Freeway-nek keresztelt tejszínes-paradicsomos-lazacos rizottó, de egy Big-Burgerre is mindig kapható vagyok. Külön öröm számomra, hogy az egyik kedvenc olasz fogásomat, a porcini gombás tortellinit itt Giovanni néven lehet rendelni.

Ha úgy hozná az élet, hogy alapozni fogtok itt, akkor fogadjátok meg a nagy iszákos tanácsát (ritka kivételektől eltekintve nem alkoholizálok), és kóstoljátok meg a proseccót vagy a brachettót, amik pezsgőszerű habzóborok, előbbi fehér, utóbbi vörös. Koktélok közül jó szívvel ajánlom az Aperol Spritz, a Red Flag és a Staseranonbevo (magyarul: ma este nem iszom) névre keresztelt italokat – előbbi kettőt természetesen csakis mások tapasztalatai alapján. ;) És ha már a kezetekben a pohár, gondoljatok rám, és koccintsatok egyet az egészségemre, ahogy azt én tettem tavaly márciusban James Francóval. ;)

PIZZA

Aki az otthonról ismert vastag tésztájú, jól megpakolt pizzákra számít, az nagyon hamar csalódni fog. Az olasz pizza vékony, és kettő, maximum három feltétnél több aligha van rajta. Rómában különösen népszerű a „pizza a taglio”, azaz a „szeletelt pizza”. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egy hatalmas, téglalap alakú pizzát sütnek, és ezeket vágják fel kisebb-nagyobb darabokra. Vigyázat, ilyenkor az árak x euró/10 dkg alapján vannak feltüntetve, így lehet, hogy egy pizza bianca (fehér pizza) jóval kevesebbe kerül, mint egy ugyanakkora méretű pizza con prosciutto (sonkás pizza)! Ismétlés a tudás anyja: a legfőbb szabály azonban az, hogy ne kérjetek hawaii pizzát! Soha, sehol!

1.) Pizzarium (https://www.bonci.it/)

Via della Meloria, 43 – 00136 Roma

Megközelítés: Metro A – Cipro megálló

Ha pizza és Róma, akkor Gabriele Bonci birodalma jut eszembe, aztán összefolyik a nyál a számban, éhes leszek, és a teleportálás képességében reménykedve gondolok a lyuk méretű üzletre. A környék nem túl bájos, és a bolt sem nagyobb egy átlag magyar kollégiumi szobánál, aminek felét a finomságoktól roskadozó pult teszi ki, de hogy ilyen különleges finomságot máshol nem eszel, az hótziher. Itt láttam először olyat, hogy valaki ollóval szeleteli a pizzát, aztán később rájöttem, hogy rajtam kívül mindenki ezt teszi… És itt kaptam sokkot a választéktól, amin a személyzet jót röhögött, és azóta széles vigyorral, jó előre köszönnek, ha megyek. :-D A különböző feltétekre kár karaktereket pazarolnom, mert egyrészt szezonális alapanyagokkal dolgoznak, másrészt a pizzaforradalmár Gabriele mindig kitalál valami újat. Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy néhányatok álla a padlóra zuhan az alábbi képet látva, mondván „ez nem pizza”, pedig az, méghozzá a legjobbak legjobbja! Elsősorban a kép jobb oldalán látható lazacos, és a bal oldali, fehér ízbombára szeretném felhívni a figyelmet, aztán jöhet szép sorjában a többi is. Vigyázat, függőséget okoz, ezért csak azután térjetek be, hogy az összes lehetséges kockázatot és mellékhatást számításba vettétek, mint például a teljes anyagi csőd, plusz kilók felrakódása, stb...

2.) Laboratorio 3

Via di Pietralata, 180 – 00158, Roma

Megközelítés: 211-es, 441-es busz – Pietralata-Casale Rocci megálló

Szó, mi szó, nem egy belvárosi pizzéria, mi több, ha valaki megkérdezné tőlem, hol van, valószínűleg azt mondanám, hogy a világ vége után két kanyarral, de olyan pizzát kapsz, amiért megéri világgá menni. Kár, hogy csak az utolsó hetekben fedeztem fel ezt a helyet, mert amikor anyuék májusban meglátogattak, közel laktak ehhez a fejedelmi finomságokat gyártó, és a helyiek körében meglehetősen népszerű helyhez. (Ezúton is bocsi, anyu és apu!) Ennek megfelelően a személyzet is jobbára csak olaszul beszél, és számomra érthetetlen módon néha rettenetesen be tudnak pöccenni azon, ha nem az anyanyelvükön szól hozzájuk az ember, ennek ellenére mindenképp megéri meglátogatni őket. A barátaim nagy része szerint ugyanis itt kapni az olasz főváros legjobb pizzáit, amivel nagyjából egyet is értek, mert tényleg isteniek, én mégis inkább az arrosticinire és a bruschettára emlékszem szívesen - igaz, júniusra, mire ide eljutottam, már a hátam közepére sem kívántam a pizzát. És az sem elhanyagolható tény, hogy az árak is a földön járnak, kis költségvetésű vacsorákhoz az egyik legjobb választás.

3.) I Gerani da Peppe

Via della Pisana, 192 – 00163, Roma

Megközelítés: 792-es, 808-as, 881-es, 892-es busz – Pisana-Pietrabruna megálló

Ez az a hely, ahová farkaséhesen kell menni, mert nem hivatalos megállapítások szerint itt kapni Róma legnagyobb pizzáit. Sosem gondoltam volna, hogy van olyan ember, akinek a gyomortérfogata képes benyelni egy ekkora adagot, azóta viszont tudom, hogy egyesek (Marco, Alex, Patatino) másfelet is képesek megenni. A további felesleges szövegelés helyett beszéljen inkább a kép. Csak egy javaslatom van: minél kevesebb feltétet kérjetek, akkor talán képesek lesztek megbirkózni a háromnegyedével!

4.) Pepito’s

Via degli Stradivari, 17-19 – 00153, Roma

Megközelítés: 8-as villamos – Stazione Trastevere megálló vagy 170-es, 719-es, 781-es busz – Stradivari megálló

Ha nekem kellene megneveznem a város legjobb pizzériáját, azt hiszem, őket választanám. Nem mondom, hogy ez a helyiek kedvence, de a mi társaságunkban nagy népszerűségnek örvend. Sokat jártunk ide, mert a mi városrészünkből is könnyen megközelíthető volt tömegközlekedéssel, és mert az átlagosnál valamivel tovább, hajnali 1-ig nyitva vannak. A pizzájuk sokak szerint átlagos, szerintem azon felüli, és nem ritkán olyan nagyok, hogy örül az ember lánya, ha a felét betolja. Azt hiszem, ha újjászületnék, sem tudnám megenni az egészet. A hely értékéhez a finom ízek mellett sokat hozzátesz, hogy a személyzet nagyon barátságos.

5.) Da Luca Il Campione (https://www.ilcampionediostia.it/index.php)

Via delle Azzorre, 344 – 00121, Lido di Ostia

Megközelítés: FC2 (külvárosi metró) – Lido-Nord megálló

Egy kicsit csalok, mert ez a földi mennyország közigazgatásilag nem Rómában található, de Ostiát szinte mindenki a fővároshoz csatolja, szóval nem hagyhatom ki a listából. Már csak azért sem, mert ennél jobb pizzát egész biztosan nem találsz a környéken, kivéve azt az esetet, ha Nápolyt is Róma vonzáskörzetének tekinted. A Campione magyarul bajnokot jelent, az elnevezés pedig nem véletlen: ha a pizza készítése olimpiai szám lenne, utcahosszal nyernék a versenyt. Kedd kivételével a hét minden napján várják a korgó gyomrú, a hízni vágyó vagy éppen az édesszájú vendégeket. Jól olvastátok! Itt ugyanis nem számít világszámnak, hogy a hagyományos margarita vagy quattro formaggi helyett tejszínhab vagy Nutella a feltét. Vétek lenne kihagyni!

FAGYI

Ha valamiben, a fagyiban viszonylag nehéz csalódni az olasz fővárosban. Gyakorlatilag minden sarkon akad egy fagyizó, és ezek többsége tényleg megér egy látogatást. Ennek ellenére az első pár hónap után kialakult a top 3-as listám, és ritka kivételektől eltekintve nem is jártam máshova. Tapasztalatból mondom, nehéz elkerülni a legatyásodást, ember legyen a talpán, aki ellenáll a kísértésnek, hogy minden napszakban elnyaljon legalább 2 gombócot. Akarom mondani lapátot, merthogy ezeken a helyeken úgy kanalazzák bele a tölcsérbe - jobb helyeken a pohárkába - a hűsítő finomságot. Az adag pedig megtévesztő, vigyázz, mennyit kérsz!

1.) San Crispino (https://www.ilgelatodisancrispino.com/en/home-eng/)

Via della Panetteria, 42  - 00187, Roma

Megközelítés: Metro A – Barberini megálló vagy séta a Trevi-kúttól.

Mindegy, hogy helyieket vagy a várost jól ismerő külföldieket kérdezel, nagy többségük biztosan a Trevi-kút közelében megbújó kis fagyizóba irányít majd. Nem ritka, hogy az utcán kígyózik a sor, és nem csak azért, mert kicsi a helyiség, hanem mindenki imádja a különleges kínálatot. Sorbetek közül ajánlom a narancsot (arancia) és a szilvát (prugna), és ha van, feltétlenül kóstoljátok meg a fügét (fico)!

2.) Time-Out

Via dei Misenati, 23 – 00122, Lido di Ostia

Megközelítés: FC2 (külvárosi metró) – Lido Centro megálló

Ha Rómát Ostiára is kiterjesztjük, akkor az előző pontban tett megállapításom nem helytálló, mert nemhogy Róma, de a világ legfinomabb fagyiját árulják ebben a pirinyó helyiségben. Ostia szívében, a Pontile di Ostia, vagyis a móló közelében található fagyizóra anyu bukkant rá, amikor májusban kijöttek hozzám, aztán hetente legalább kétszer kimentünk. Teljesen mindegy, melyik ízt választjátok, olyan lesz, mint egy falat mennyország. Hogy teljes legyen az élmény, sétáljatok el a mólóra, és onnan nézzétek meg a naplementét!

3.) Gelateria della Palma (https://www.dellapalma.it/)

Via della Maddalena, 19 – 00186, Roma

Megközelíthetőség: körülbelül 2 perc séta a Pantheontól.

150. Ez a szám nem a gelateria TripAdvisor-rangsorban elfoglalt helyére, de még csak nem is az óránkénti vendégszámára utal, hanem a választékra. Több mint 150 féle íz közül választhatsz, ami szerintem olyannyira lehetetlen küldetés, hogy még Tom Cruise bicskája is beletörne. Az étcsokitól a Nutelláig 20 féle csokis változat, legalább 60 gyümölcsös íz, a mindenféle különlegességről nem is beszélve… Kedvenc ízeim: pisztácia (pistacchio), amit az Etna völgyében termesztett magokból főznek; mogyoró (nocciola), amit Piemontéból szállítanak az olasz fővárosba; csokis eper (cioccolato alla fragola), ananász (ananas).

*Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy az alábbi bejegyzés helyenként könnyfakasztó lehet, ezért papírzsebkendő előkészítése ajánlott.*

Ha tündérmese lenne, így kezdődne: "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akinek érkezését édesanyja, édesapja és testvérei is nagyon várták. Öblös kacaja és humora miatt már az óvodában sorban álltak érte a királykisasszonyok. Az iskolában aztán a tanítónénik is szívükbe zárták a lelkes, szorgalmas kisdiákot..." Ha egy hollywoodi szuperprodukciót látnátok a képernyőtökön, minden bizonnyal hasonló lenne a folytatás szlogenje: "igaz történet egy fiatal harcosról, kinek bátorsága és ereje példátlan". De ez nem egy mesekönyv, és nem is szélesvásznú mozi, hanem szerény blogom egy újabb története, melynek hétköznapi főhőse a 16 éves Krisztián. A helyszín pedig az álmok földje, mely esetünkben nem Amerika, hanem Olaszország, ahol kiderül, hogy a jó a való életben is elnyerheti méltó jutalmát.

2015. december 16-án a telefonom hangos pittyenésére ébredtem. A kijelzőn egy régi kedves ismerősöm arcképe jelent meg, az alábbiakban az akkori üzenetét olvashatjátok, melyet apróbb változtatásokkal teszek közé.

"Kedves Adri! Tudom, hogy jó ideje nem hallattam magamról, ezért pofátlanság hosszú idő után egy ilyen levéllel keresni téged, de a blogod alapján úgy vélem, a szíved még mindig a helyén van! Talán tudod, hogy most egy gyermekonkológiai osztályon dolgozom, ahol figyelemmel követtem egy 15 éves fiú kitartó és eredményes harcát a gyilkos kórral szemben. Több, mint másfél évig ápoltuk a kórházban, aztán a szerettei körében folytatódott a gyógyulása. Mára eljutottunk odáig, hogy tünetmentes, és ha a közeljövőben esedékes vizsgálatok is ezt támasztják alá, hivatalosan is kijelenthetjük, hogy megnyerte élete legnagyobb csatáját. Ennél nagyobb ajándékra biztosan nem vágyik sem ő, sem a családja, én viszont szeretném, ha kaphatna valami kézzel foghatót is. A hosszú hónapok alatt elég közel kerültünk egymáshoz, tudom, hogy a Juventus a kedvenc együttese, és mióta a spanyol válogatott játékosa, Morata is a csapat tagja, madarat lehetne fogatni vele. Biztos vagyok benne,hogy a futball iránti rajongása is segítette őt a mindennapi harcban, éppen ezért szeretném, ha eljuthatna egy meccsre. Karácsonyi ajándéknak szánom a belépőket valamelyik bajnoki találkozóra. Próbálkoztam online jegyvásárlással, de valamiért kudarcba fulladtam. Olvastam, hogy mostanában többször is jártál ott, tudnál esetleg segíteni abban, hogyan juthatok jegyhez? Talán te rájössz, miért nem sikerül online megvenni! Előre is nagyon szépen köszönöm!"

Hosszú levelek egész sora követte egymást, melyekből szépen lassan megismertem Krisztián történetét. A fiú 2010-ben sportorvosa kérésére egy rutin vérvételre érkezett a kórházba, az eredmények révén azonban nem játékengedélyt, hanem diagnózist kapott: leukémia. El sem tudom képzelni azt a helyzetet, amikor az orvos közli egy 10 éves kisfiúval, illetve szüleivel, hogy az addig egészségesnek hitt gyermek gyógyulására mindössze 40% esélyt adnak. Krisztiánra az oviban megismert királykisasszonyok szívéhez vezető próbatételek helyett kemoterápia és sugárkezelés várt. Az életért folytatott ádáz küzdelemben a haját és testsúlyának jelentős részét elvesztette, a humor és az optimizmus viszont útitársaivá váltak. Meg persze a foci. A kórházban végig ott lapult az éjjeliszekrényében a példakép, Álvaro Morata meze. 20 hónapig élt a klinika falai között, majd erőre kapott, és otthon, saját szobájában gyógyult tovább. Kitartó küzdelme meghozta a várva várt eredményt, és mikor ezt olvassátok, már tudjuk, hogy hivatalosan is gyógyultnak nyilvánították.

Az ápolónő levele nagyon megérintett, elhatároztam, hogy társulok, és amiben tudok, segítek neki valóra váltani a fiú álmát. Kezdetben azt gondoltam, hogy csak a jegyvásárlásban segédkezem, aztán kiderült, hogy főhősünk január 24-én született... Ez a nap idén a Juventus-AS Roma rangadó időpontja is (volt) egyben. Karácsony előtt én már tudtam, hogy ezen a mérkőzésen ismét a lelátóról szurkolhatok, és biztos voltam benne, hogy Krisztiánnak is hatalmas élmény lenne. Megmozgattam hát néhányat az Itáliában köttetett ismertségi szálak közül, és december 20-án azt írhattam az angyali ápolónőnek, megvan az ajándék a fa alá.

Móni, Krisztián anyukája már az ünnepek után felvette velem a kapcsolatot, hogy megköszönje az addig csak álomnak tűnő meglepetést, ezzel pedig kezdetét vette a közös kalandunk. Megtudtam ugyanis, hogy római átszállással utaznak, ami nekem is kapóra jött, ezúttal kedvezőbb volt repülni, mint vonatozni. Bekapcsoltam magamon az utazásszervező üzemmódot, és 3 napra a család szolgálatába állítottam magam. Noha az elmúlt időszakban többször is jártam Torinóban, a stadion-lakás-vasútállomás háromszögnél alig láttam többet. Épp ideje volt egy alapos városnézésnek!

Január 22-én reggel repültem az örök városba, és amint megláttam madártávlatból, fojtogató sírás tört rám. Olyan jó érzés volt újra ott lenni, hogy azt elmondani nem tudom! Az érkezési terminálon Alex várt rám, akinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hogy velem töltötte a délelőtött. A tervezettnél kicsit korábban, 8:40 körül landoltunk, így a nagy ölelkezések ellenére is pont elcsíptük a következő Leonardo Expresszt (vonat a Fiumicino reptér és a Termini pályaudvar között), és 50 perccel később már a Trevi-kút mellett ácsorogtunk.

A Trevi-kút számomra szerelem volt első látásra. Kettőnk kapcsolata még 2009-ben, az olaszországi osztálykirándulásunk alatt kezdődött. Ha behunyom a szemem, ma is magam előtt látom a június eleji hőségtől tikkasztott, zsúfolt utcát, amelynek végén hirtelen ott magasodott a maga teljes pompájában (és erőteljes klórszagával). Aztán 6 évnyi vágyódás következett, majd kiköltöztem Rómába, és amint tehettem, újra felkerestem. Hófehér márvány helyett égbe szökő, szürke ponyva fogadott, és ez a látvány az ott töltött 9 hónap alatt nem változott. A Fendi divatház által finanszírozott, 20 hónapon át tartó restaurációs munka csak jóval az elköltözésem után, 2015 novemberében fejeződött be. Azt szokták mondani, hogy a kapcsolat 7. éve vízválasztó. Nos, úgy néz ki, a mi esetünkben egyre erősebb a kötelék. Ha lehet, még jobban beleszerettem ebbe a mesteri alkotásba, úgyhogy gyorsan be is dobtam azt a bizonyos érmét, abban reménykedve, hogy hamarosan újra ott állhatok majd.

Sok időm nem volt a gyönyörködésre, Krisztiánék gépe délben szállt le, és ha már meghívtam őket, vendéglátóként kutya kötelességemnek éreztem, hogy én várjak rájuk, és nem fordítva. Mire landoltak, nekem már a biztonsági ellenőrzésen is túl kellett esnem, hiszen a család az átszállási idő (viszonylagos) rövidsége miatt nem is hagyta el a terminált. Krisztián az édesapjával és az édesanyjával vágott neki az álmai felé vezető útnak. Mindannyian most repültek először, így már napokkal korábban nagy volt az izgalom, de szerencsére minden a legnagyobb rendben zajott. A várakozás óráit a Fiumicino egyik éttermében, ahol megkóstoltuk Szicília legfinomabb ételeit. (Giovanni, még egyszer köszi az ajánlást, a cannoliból helyetted is ettem.) A kulináris kiruccanás után pedig jöhetett egy rövid repülőút az ország északi felébe.

15:48-kor értünk földet az észak-olasz Piemonte tartomány székhelyén, Torinóban. A reptéren árgus szemekkel kerestem Federica barátnőmet, aki délelőtt letette a nagyesküt, hogy a helyzet komolyságára való tekintettel erőt vesz magán, és kivételesen időben érkezik, helyette azonban Maurizio hamisítatlan vigyora fogadott: "Csáó, Adri! Úgy hallottam, szükségetek van egy fuvarra..." Majdnem válaszoltam neki, hogy "aha, de szeretnénk túlélni azt a fuvart". Meg vagyok győződve róla, hogy az olasz sofőrökkel kapcsolatos összes sztereotípiát Mauro utasai találták ki: a jelzőlámpát ő maximum karácsonykor figyeli, mert azt hiszi, hogy az ünnepi dekoráció része, a zebránál inkább ráfekszik a dudára, minthogy megálljon, az irányjelző dísztárgyként szerepel a szótárában, ésatöbbi, ésatöbbi... Velem ellentétben Krisztián lelkesedett az ötletért, hogy északra vándorolt szicíliai ismerősöm vigye a szállásra, szerette volna tudni, milyenek a "tipikus" olaszok. Végül "páratlan olasz élmény" jelszóval beszálltunk az autóba, és egy-egy vaffanculót és puttanamadrét leszámítva semmi említésre méltó nem történt.

Krisztiánék szerencsémre nem beszélnek olaszul, így Maurizio előállhatott a(z egyik) meglepetéssel: mielőtt a szállodához mennénk, teszünk egy kis kitérőt a munkahelyére. Nem mondom, hogy a vendégeim több órás utazás után örömtáncot lejtettek, amikor közöltem velük, hogy útba kell ejtenünk az irodát, de megígértem nekik, hogy élvezni fogják. Alkalmi sofőrünk ugyanis főállásban egy Vinovo nevű településen dolgozik, amit legtöbben onnan ismernek, hogy itt található a Juventus központja, Mauro pedig az olasz csapat sajtóosztályának munkatársa - innen az ismertségünk.  A visszapillantón keresztül láttam, hogy a kapuhoz érve Krisz szemébe először döbbenet ül, aztán örömében sírva fakad. Az első csapatnak éppen edzést vezényelt Allegri mester, amelyet a média képviselőivel együtt végignézhettünk. Mindenki ott volt, akire Krisz felnéz: Buffon, Barzagli, Bonucci, Marchisio, na meg persze közös kedvencünk: Morata. (Képeket itt akkreditáció hiányában nem készíthettünk.)

Érzelmektől túlcsordulva indultunk vissza Torinóba, ahol segítettem a családnak becsekkolni a szállodában, majd a házigazdám lakására mentem. Kis magyar különítményünk másnap reggel találkozott újra, 11-re volt időpontunk a Juventus Stadium túrájára. Bár jártam már itt néhányszor, mindig "csak" meccsre jöttem, stadionlátogatásra eddig nem volt lehetőségem. A jegyeket már jó előre lefoglaltam az interneten, így a kígyózó sorokat megkerülve hamar bejutottunk a szentélybe. A 105 millió Ft-ból épült, 41 ezer fő befogadására képes stadion üresen is lenyűgöző, de a kulisszák sokkal inkább rabul ejtettek. Jártunk az öltözőben, ahol láthattuk, hogy a Juventus játékosai csak a pályán rendszeretők, majd tartottunk magunknak egy rögtönzött sajtótájékoztatót az erre kialakított teremben. Krisz volt a játékos, én meg a vérmes kérdésekkel készülő újságíró. Hogy élethűbb legyen, angolul zajlott a párbeszéd, rögtönzött jelenetünk után egy olasz sráctól megkaptam életem egyik legszebb bókját: "bírnám, ha valóban te kérdeznéd őket, végre nem csak a protokollt hallanánk! Hajrá, én szurkolok neked!"

A stadionban helyet kapott egy múzeum is, ahol megismerhetjük a klub történetét, multimédiás eszközökön újra átélhetünk néhány felejthetetlen pillanatot, és megnézhetünk millió meg egy trófeát, mezt, és minden egyéb relikviát. Számomra ez nem volt annyira érdekes, de Krisz transzba esve botorkált egyik tárgytól a másikig egészen addig, míg a korgó gyomra távozásra nem szólította. Beültünk hát egy pizzériába, ahol végre megkóstolhatta az "igazi" olasz pizzát (Giovannitól tudjuk, hogy ez nem létezik). Itt csatlakozott hozzánk Federica barátnőm is, akivel kimentünk Vinovóba az ifik meccsére, a család pedig felfedezte magának a belvárost. Az utánpótlás kitett magáért, jó meccsen nyertek a Torino ellen, de a játéknál sokkal érdekesebb volt a szurkolói társaságunk: Il Pricipino (magyarul: A kis herceg), alias Claudio "mindig stílusos vagyok" Marchisio, Leonardo "folyton csörög a telefonom" Bonucci, Álvaro "dzsungelharcos" Morata és az első csapat néhány másik játékosa is megnézte a trónkövetelőket.

Késő délután csatlakoztam a családhoz a belvárosban, és a kedvenc torinói fagyizóm, a Grom felé vettük az irányt. A belvárosban épp valami esélyegyenlőségi tüntetés zajlott, emiatt nem igazán lehetett turistáskodni, és viszonylag nagyot kellett kerülnünk, ami az én rokkant lábamnak nem tett valami jót. Történt ugyanis, hogy az ifik góljánál úgy  ugrottam fel, hogy megrándult a térdem, aztán a kocsiba beszállva rosszul léptem, újabb kattanás a lábamban. Szerintem én vagyok az egyetlen szerencsétlen ezen a bolygón, aki úgy sérül meg egy sporteseményen, hogy a testmozgást messze elkerüli... Szerencsére volt a környéken néhány orvos, még válogathattam is, hogy melyikük vegyen kezelésbe. :-) Hamar kiderült, hogy nincs ok az aggodalomra, mára jobb, mint valaha, de a biztonság kedvéért még mindig cserélgetem az ott kapott tapaszokat. És azóta rendszeres időközönként ég a fülem is, gyanítom, hogy nagy hahotázások között terjed a történet a drukkerről, aki belesérült a szurkolásban. :-D

Vasárnap reggel elmentünk a Museo dell'automobile di Torinóba, azaz a torinói autómúzeumba. Sajtóigazolvánnyal ingyenesen látogatható (éljen a DUE!), de Allitaliás beszállókártyára is adnak 25% kedvezményt. Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy ez az egyik legklasszabb múzeum, ahol valaha jártam! A 3 emeletes, 19 ezer négyzetméteres épületben közel 200 járművet lehet megnézni, többek között annak a kocsinak a rekonstrukcióját, amit Leonardo da Vinci vetett papírra 1478-ban. A túra a második emeleten kezdődik, ahol 21 termen keresztül az első autó megszületésétől a 20. századig jutunk el. Az első emeletet már motorzúgás és benzingőz töltené be, ha a kocsik nem egy kiállítás tárgyait képeznék. Ezen a szinten a jármű és az ember kapcsolatára helyezték a hangsúlyt. Talán nem nagy meglepetés, hogy a kedvencem a Formula elnevezésű terem volt, ahol 24 versenyautó kapott helyet. A legidősebb egy 1907-es Fiat (naná, hiszen Torinóban vagyunk!), a legfiatalabb pedig egy F1-es Ferrari, amivel Fernando Alonso rótta a köröket. És persze itt vannak a híres cinquecentók, azaz a Fiat 500-asok is, amelyek ma is nagy népszerűségnek örvendenek a városlakók körében.

Annak ellenére, hogy a kiállítás a múltba csábít minket, nagyon is a jelenben vagyunk. Kortól és nemtől függetlenül garantált a tartalmas szórakozás, hála az interaktív megoldásoknak. Végigjárhatjuk egy autó összeszerelésének mozzanatait és óriásképernyőkön élvezhetjük a legnépszerűbb filmek autós jeleneteit. Ha nem adatik meg nektek, hogy élőben nézzétek meg a kiállítást, jó szívvel ajánlom a virtuális kirándulást. https://www.museoauto.it/website/visitavirtuale_en.html

Bár kissé hűvös, de napsütéses időt fogtunk ki, úgy döntöttünk, megnézzük a palotát, amit már a repülőről kiszúrtunk. A Palazzina di Caccia di Stupinigi kb. 10 km-re van Torinó belvárosától, ezért taxival mentünk. Mikor az utazást terveztem, láttam, hogy az egyik taxitársaság olasz viszonylatban jó áron ajánl fuvart, és ha velük megyünk, akkor kedvezményes belépőt is kapunk, így négyünknek abszolút megérte. (Biztos, ami biztos, előtte felhívtam a taxitársaságot és a palotát is, utóbbi külön jó döntésnek bizonyult, mert ezért a néhány sorért cserébe a sajtóigazolványomat is elfogadták, vagyis ingyen mehettem be.) Plusz pont a helynek, hogy az audioguide-ért nem kell külön fizetni, de ha nem kéritek, nem adnak. Én úgy gondoltam, kemény leszek, bevállaltam az olaszt, de 20 perc után feladtam. Krisztiánnak pedig sok volt az angol, ezért átvettem tőle azt, és lefordítottam magyarra az infókat.

A Palazzina di Stupinigi az UNESCO Világörökség része, mely eredetileg a Savoyai család tulajdona volt. Hogy ezzel mi történt, nem igazán értettem, de az biztos, hogy a ma is látható fenséges épület 1729 és 1733 között épült II. Victor Amadeus szardíniai király vadászkastélyaként. A 137 szobás, 31050 négyzetméteres épületben 17 képtár is helyett kapott. (Na, itt sem lettem volna bejárónő...) A későbbiekben itt rendezték a Savoyai család legnagyobb ünnepségeit, valamint a menyegzőket is. Ma múzeumként működik, nagyjából úgy képzeljétek el, mint a gödöllői Grassalkovich-kastélyt vagy a Festetics-kastélyt. A berendezés egy része eredeti, a többit a Savoyaiak Moncalieriben található rezidenciájáról, és a Palazzo Realéból, azaz a királyi kastélyból hozták át. (Torinó volt az egyesített olasz állam első fővárosa, a királyi kastély a belvárosban áll és ma is látogatható.)

Miután kigyönyörködtük magunkat a giccses, de megkapóan szép termekben, sétáltunk egy nagyot a parkban, mely a téli kopárságával is elragadó, de azért a többi évszakban biztosan kellemesebb látványt nyújt. Szerencsére a taxis időben visszaért, volt időnk harapni valamit a nagy izgalmak előtt, merthogy itt jött az én meglepetésem. A család előzetesen csak annyit tudott, hogy van 4 jegyem az esti Juventus-Roma rangadóra. Meccsnapokon a Bernini metróállomásról 9-es jelzésű transzferbuszok viszik a szurkolókat a stadionhoz, mi is erre szálltunk fel, aztán találkoztunk Federicával és együtt vettük át a belépőinket. A beléptetésnél az apuka kissé gyanúsan sandított rám, merthogy szurkolók hada helyett kissé túlöltözött embereket látott maga körül. Aztán amikor meglátta a VIP jelzést, elkerekedett a szeme, és viccesen megjegyezte: "Azt hiszem, eltévedtünk! Hogy lehet, hogy a biztonsági őrök ezt nem vették észre?" Ekkor esett le nekik a tantusz, hogy miért nem kaptak kézhez jegyeket. A szülinapos Krisztián és családja azon az estén exkluzív helyről nézhette meg a derbit, hála a házigazdámnak, aki Maurizióhoz hasonlóan a Juventus alkalmázásában áll.

Meg kell hagyni, nem az évszázad csúcstalálkozója volt aznap este, nem is a játék, hanem Krisztián öröme és a lefújás utáni események miatt marad emlékezetes. Móniék ragaszkodtak hozzá, hogy köszönetet mondjanak a jegyekért. Legalább 30 percet ácsingóztunk a hidegben, mire vendéglátóm egy kisebb tortával a kezében felénk közeledett, és széles vigyorral, fennhangon énekelte a boldog szülinapot kezdetű dal olasz verzióját. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, Krisz elájul, végül "csak" zokogásban tört ki. Ő, aki 3 éve még csak álmodott arról, hogy egyáltalán eljön születésének 16. évfordulója, most ott állt Torinóban és hősként éltették. Mikor odatartottuk elé a tortát, hogy fújja el a gyertyát, felém fordult, és könnyes szemekkel kérdezte, mit kívánhatna még ezek után. Aztán szép sorban érkeztek az este főszereplői is, lehetőségü(n)k volt találkozni többek között Buffonnal, Barzaglival, Chiellinivel, Khedirával, Dybalával, meg persze az idollal, Moratával is. És akkor itt kapcsolódik a történet az előző bejegyzésemhez, Morata ugyanis újfent bebizonyította, nem csak a pályán, azon kívül is igazi példakép. Krisz kapott tőle egy mezt, amit az összes csapattársa aláírt, és írt mellé néhány sort is: "Mi csak egy meccset, te életed csatáját nyerted meg. Te vagy a legnagyobb bajnok!"

Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy szemtanúja lehettem ezeknek a pillanatoknak. Az örömkönnyek zápora után ünnepi vacsora következett, ekkor már közel éjfélt ütött az óra. Sokáig beszélgettünk, majd búcsút intettünk egymásnak, hiszen a család hétfő délelőtt hazarepült, én pedig tovább élveztem a dolce vitát. Az eredeti tervek szerint kedd este repültem volna Zürichbe, de úgy hozta az élet, hogy csak csütörtök reggel tértem vissza Svájcba. Kihasználva, hogy házigazdámnak volt néhány szabad órája, hétfőn tettünk egy rövid kirándulást Ligúriába, egész pontosan Laiguegliába. Sok mindent nem csináltunk, csak sétáltunk a tengerparton, ettünk egy fagyit a mólón, és elkocsikáztunk egy kilátóhoz, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult elénk.

Kedden lustálkodtam, amúgy is pihentetni kellett (volna) a térdemet, most legalább volt egy jó kifogás arra, hogy -szigorúan nyelvtanulási szándékkal- a fél napot a tévé előtt töltsem. Délután a játéké volt a főszerep, a PlayStation virtuális világában súlyos vereséget mért a Juventus az Internazionaléra, ami másnap este tényleg bekövetkezett. Az Olasz Kupa eldöntője alatt újra a lelátóról szurkoltam, és ezúttal meg is lett az eredménye, mert Álvaro Morata 4 hónap után végre újra betalált, ráadásul kétszer is! Kár, hogy Krisz ezt már csak a képernyő előtt ücsörögve nézte... A 3-0-s győzelem után az egész város a spanyol csatárt éltette, sok helyen még a sört is olcsóbban adták. Nem vicc! Volt olyan hely, ahol a tulaj azt mondta, hogy ha mindenki 9-ese újra gólt szerez, az éppen ott lévők kapnak egy kis kedvezményt. Jó estéje volt aznap a vendégeknek. :-D

A meccs után csatlakoztam házigazdám társaságához egy pizzára, aztán már le sem feküdtem, hiszen hajnali 4-kor indulnom kellett Milánóba, hogy elérjem a gépem. Fájó szívvel intettem búcsút, de a szívem mindig visszahúz, úgyhogy remélem, hamarosan visszatérhetek! :-)

Sziasztok!

2016. január 27-én a Juventus az Internazionale ellen játszott az Olasz Kupában. Hiába győzött zsinórban sokadszor a Juve, hiába lőtt 2 gólt hosszú hónapok után Álvaro Morata, a sajtó ma reggelre egy 20 éves olasz fiú szavaitól volt hangos. Gianmarco egy levelet osztott meg a Facebookon, ezt fordítottam le nektek:

„Tegnap, a 3-0-ra megnyert mérkőzés után hazafelé tartottam. Elégedett voltam és örültem az eredménynek, illetve a bálványom, Morata góljainak. Gondoltam, jobb, ha eszem valamit, ezért a fent nevezett játékos nevével ellátott mezben (minden meccsen ezt viselem), beültem a szokásos helyre. Eddig minden átlagos.
Leülök, rendelek, aztán zűrzavar támad a pincérek között. Kérdezem, mire ez a nagy felhajtás, mire azt felelik: „Morata érkezése miatt”. Képzelhetitek, milyen boldog voltam, hogy végre nekem is lesz vele egy közös képem! A duplázás miatt büszkén és elégedetten belép, mindenkit üdvözöl, majd megnyugtató módon, a nevemet kérdezve közeledik felém. Válaszolok, majd kérdezi, hogy rendeltem-e már, mondom, igen, aztán a tulajdonoshoz fordulva azt mondja: „Gianmarco ma az én vendégem”. Abban a pillanatban annyira meglepődtem, hogy nem vettem észre, hogy időközben meghagyta az egyik barátjának, hozzon egy vadonatúj Juventus-mezt. Filcet ragadott, és spanyolul azt írta rá, hogy „barátomnak, Gianmarcónak sok szeretettel, Álvaro Morata”. Ott nekem már valóra vált egy álmom, remegtek a kezeim, azt hittem, még mindig álmodom.
Időközben megérkezett a pizzám, Álvaro pedig helyet foglalt a barátaival az egyik asztalnál. Egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemen szólongat, Morata volt az. Megkérdezte, hogy csatlakoznék-e hozzájuk. Majdnem elájultam, és az érzelmektől elcsukló hangon elfogadtam (a meghívást). Kezdetektől fogva úgy kezeltek, mintha egy lennék közülük, kérték, hogy beszéljek az életemről, a gyökereimről, a tanulmányaimról hogy milyen gyakran járok meccsekre… Miután számos fényképet készítettünk és különböző dolgokról beszélgettünk, Álvaro átadta a telefonját, és mintha a barátja lennék, megkért, hogy írjam be a telefonszámomat. Teljességgel hihetetlen… Azt mondta, ha bármikor szükségem van valamire, hívjam, és segít. Így megcsörrent a telefonom, és attól a pillanattól kezdve a telefonkönyvemben van Álvaro Morata telefonszáma…
Jó hangulatban telt az este: nevettünk, fotókat készítettünk és Álvaro hiábavaló próbálkozásokat tett, hogy megtanítson néhány szót spanyolul, mert olyan izgatott voltam, hogy képtelen voltam bármit is megjegyezni. Az este végén, miután egy órát töltöttünk együtt, kifizette a vacsorámat, és megölelve azt mondta: „Igazán nagy öröm volt megismerni téged, Gianmarco. Remélem, hogy hamarosan újra találkozunk! Nagy vagy!” Ott hideg borzongás futott végig a hátamon, és egyenesen a szívembe hatolt. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az egészet, vagy a sors űz-e velem egy gyönyörű tréfát, de tény, hogy van egy nap büszkén mesélhetem majd a fiaimnak: Torinóban egy este Álvaro Moratával vacsoráztam, ő hívott meg és az ő mezét viseltem.
Köszönöm, Álvaro, nagyon boldoggá tettél!”

(Az eredeti levelet itt találjátok.)

Hogy miért osztom meg ezt a történetet?

1. Már megint Álvaro Morata... Említettem a focimeccsekkel kapcsolatos írásaimban, hogy ő az, aki rácáfolt a focistákkal támasztott előítéleteimre. Nem csak a pályán, azon kívül is bajnok. Hiába világsztár, megmaradt nagybetűs EMBERNEK, és ez manapság nagy kincs.

2. Ez is egy remek példa arra, hogy apró figyelmességgel is hatalmas boldogságot okozhatunk másoknak. Álvaro Morata meglátott valakit egy étteremben, aki a mezét viselte, és odament hozzá, mert tudta, hogy ami neki csak egy kis gesztus, az valakinek életre szóló emlék. Ehhez persze nem kell világsztárna lenni, de örülök, hogy vannak, akik ebben is példát mutatnak.

3. Szorosan kapcsolódik a következő bejegyzésemhez, amit remélhetőleg legkésőbb vasárnap mindenki olvashat.

Addig is vegyetek papírzsebkendőt, szükség lehet rá! ;-)

Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek!

Adri